Sóvidéki kalandok

Románia Parajd Zoltan es Erika panzio

Ott-tartózkodás ideje: 2008. júl. 04.  - 2008. júl. 13. (9 nap)

3 hozzászólás I 6 784 látogató olvasta. Rögzítve: 2008. júl. 15. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar nuszika Beszámolója

Cimkék: erdély  parajd  sóbánya  sóvidék 

nuszika értékelése:

4.8

Az értékelések összesen:

4.9

Eddig 2 utazó értékelte.

Élménybeszámoló Férjecském szemszögéből

2008. július 4.

Hajnali 4 óra után nem sokkal indultunk el otthonról azért, hogy mihamarabb megérkezhessünk Parajdra. Magyarországon a várakozásainkat meghaladó sebességgel tudtunk haladni annak ellenére, hogy folyamatosan esett az eső, miközben vakított a kelő Nap. Szerencsére ezen a hajnali órán nem sokan érezték úgy, hogy arra szeretnének menni, mint mi (Tótkomlós – Orosháza – Békéscsaba – Berettyóújfalu – Biharkeresztes/Ártánd). Így aztán fél hét magasságában sikerült átlépni a magyar-román határt. A vámvizsgálat mindösszesen 1 percet vett igénybe: megnézték a személyi igazolványainkat és Jázminka útlevelét.

A román utakon kötelező úthasználati díj befizetését igazoló matrica megvásárlása már nem bizonyult ennyire egyszerűnek: forgalmi nélkül nem akartak volna semmiképpen ilyet adni, de a román-magyar barátság és együttműködés meghozta gyümölcsét: forgalmit bemutattuk – matricát kaptunk.

Amikor még csak tervben volt az, hogy ezen a nyáron Romániába látogatunk el, a legnagyobb félelmeink két terület köré csoportosultak: a legendásan balkáni stílusú román vezetők és a rossz utak. Nos, be kell ismernem/ismernünk, hogy ezek a félelmek nagy hányadban megalapozatlannak bizonyultak.

A román sofőrök nagyon korrekt módon viselkedtek, számos esetben segítettek a sávváltásban, stb. Természetesen itt is vannak kivételek. Ennek legeklatánsabb példája, hogy sokan a jobb oldali legszélső parkolósávot használják előzésre és úgy általában is igaz, hogy senkit nem izgat különösebben, hogy a szélső sávban előzzön. Ennek egyetlen megoldása van: rendszeresen figyelni kell a visszapillantó tükröt, illetve ha mód van rá, akkor a szélső sávban haladni.

Az utak már érdekesebb kérdés, mivel valóban vannak katasztrofális állapotú utak, ahol 20-30 km/h sebességnél gyorsabban csak tengelytörés veszélye mellett lehet haladni, mert rengeteg mély kátyú van. Azonban az is igaz, hogy ennyire rossz állapotú útszakaszokat csak három számjegyű utak esetében találtunk. Azaz elmondható, hogy a közel 350 km-es romániai szakaszból kb.20-25 km volt gyalázatos (ez ugye kevesebb, mint 10%), a többivel viszont elégedettek voltunk – már ha eltekintünk attól, hogy időnként a nagyvárosok peremkerületein áthaladva a felfestéseket csak képzeletben láttuk.

Utunk a Nagyvárad – Kolozsvár – Szászrégen – Szováta – Parajd irányban vezetett.

Miután megérkeztünk Parajdra, viszonylag gyorsan rátaláltunk a szállásra, ami nagyon rendezett és szép. A szobákban natúr fából készült polcok, ágyak vannak, kellemes itt lenni. A vacsora várakozáson felüli volt: nagyon érdekes ízesítésű zöldbableves tejjel és petrezselymes krumpli egészséges méretű rántott hússal. Érdekes módon Katona Jázmin is felnőtt adagot kapott, ami csupán azért jelentett problémát, mert a kisasszony az alvás deficitet még nem dolgozta le teljesen, így aztán az asztalnál már többször is az alvás jelei mutatkoztak. Egyébként délután mindannyian aludtunk egy kicsit, amiből hatalmas égzengés riasztott bennünket. Az eső szakadt, nagyon erős szél fújt és az utca is mintegy patakká változott. Viszont amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment is a vihar.

Mint a szállásadótól megtudtuk, a sóbányában 2-3 órát kell eltölteni ahhoz, hogy értelme legyen lent lenni. További hasznos infó, hogy ha 5 napos bérletet vesz az ember, akkor féláron jön ki a dolog – ez nekünk mindenképpen megéri. Mindez annyi változást fog eredményezni a programokat illetően, hogy kb. 2 naponta a délelőttjeinket Parajdon töltjük és csak ez után lehet máshova menni.

Nagyon fontosnak tartom még megemlíteni, hogy a kiszolgálás abszolút korrekt, nagyon készségesek és udvariasak az itteniek. Kicsit tartottam attól, hogy a népszavazás vagy egyebek okán esetleg az itteni magyarokban lesz némi ellenérzés irányunkban: magyarországi magyarok felé. De erről szó sincsen!

Arra, hogy mennyire kicsi lett Európa, jó példa, hogy a szobában lévő tévével több magyarországi tv-csatorna is gond nélkül fogható, illetve vannak olyan ismeretterjesztő csatornák (pl.: Discovery), amik ugyanúgy magyar hanggal foghatóak, mint odahaza.

2008.07.05

Most érkeztünk vissza a délelőtti barlangozós kiruccanásunkról sok élménnyel és egy bőrkalappal gazdagabban. A finom reggelit követően a szállásadó levitt bennünket autóval a barlanghoz. Ott gyorsan megvettük a jegyeket. Összesen 85 RON-t (azaz lejt) költöttünk. Ebben benne van Jázmin és szerénységem 5 napos bérlete és Gabi egyszeri napijegye.

A dugig telt busz gyakorlatilag 5 perc alatt lerepített bennünket. Miután kiszálltunk, még vagy 50 (?) lépcsőfok választott el (majd pontosan megszámolom) attól, hogy a monumentális barlangot megláthassuk (bár képeket készítettünk, de a fényviszonyok finoman szólva sem kedvezőek). Nehéz a látványt leírni. A barlang belmagassága 20-30 m lehet, tele van fából készült székekkel, asztalokkal, játszóterek (hinták, csúszdák, libikókák) is vannak itt. A padló olyan, mint a fehér márvány, fényesre van koptatva. Az emberek kártyáznak, olvasnak, beszélgetnek. A lényeg, hogy mindenki talál neki való elfoglaltságot. És emellett újra megdőlt a románokkal szembeni sztereotípia. Többször is kérdeztek, hogy leülhetnek-e az asztalomhoz (mert Jázmin Gabi felügyelete mellett ugrálóvárazott több mint egy órát mintegy 800 Ft-nak megfelelő lej fejében) és bár mindig magyarul válaszoltam, ez senkinek nem okozott gondot. Egyébként csak háttérinfóként jegyzem meg, hogy a barlang valójában több terem egyvelege, de mindegyik terem egyaránt hatalmas – tulajdonképpen egy föld alatti szabadidőközpontként tudnám a legtalálóbban leírni.

A barlangban eltöltött 3-3,5 óra után szerettünk volna feljutni a felszínre, úgyhogy megint számos lépcső megmászása várt ránk. Az első buszokra nem fértünk fel, úgyhogy vártunk 10 percet a következő turnusra, melyekkel gond nélkül feljutottunk.

Miután újra fent voltunk, megebédeltünk egy önkiszolgáló étteremben. Az árakról csak annyit, hogy mindannyian jóllaktunk, üdítőt, illetve sört is kértünk, és a számla így is csak 1500 Ft környékén mozgott. Evés után benéztünk a helyi ABC-be és azt találtuk, hogy az élelmiszerek egyébként a magyar árakhoz hasonlóak.

Az ABC-t követően még körülnéztünk a helyi kirakodóvásárban. Részben azért, mert Jázminnak majd szeretnénk venni egy labdát a barlangászás miatt, másrészt mert kinéztem egy bőr kalapot, és kíváncsi voltam az árára. Labdát nem, ellenben kalapot vettünk – már csak azért is, mert az ember miután megtudta, hogy magyarországi magyarok vagyunk, azonnal engedett az árból és így 13 RON-ért cserébe egy kalap boldog tulajdonosává avanzsálhattam. A rövidre szabott shoppingolást követően visszasétáltunk a szállásra és lepihentünk még vacsora előtt.

A vacsora természetesen ma is nagyon finom és bőséges volt (meggyleves, rántott, szálka-mentes hal, sültkrumplival). Talán elkezdtük megérezni a helyi specifikumokat, már ami a konyhát illeti. Értelemszerűen közel áll a magyar konyhához, de annál kicsit fűszeresebb és például ennek jegyében a meggylevesben is volt petrezselyem – mondjuk ettől nem voltunk teljesen elragadtatva, de mint már sokszor mondtam, egy kultúra megismeréséhez elengedhetetlenül fontos az adott térség gasztronómiájának megismerése is.

A nap fontos felfedezéseihez tartozik az is, hogy bármennyire is szerettük volna, de sajnos nem sikerül ittlétünk alatt a blogba feltölteni a napi beszámolókat. Az ok? Adott egy céges laptop és egy túlbuzgó rendszergazda, akinek az a mániája, hogy a tanárok a szabadidő hasznos eltöltésének jegyében a rájuk bízott laptop beállításainak megváltoztatására házi bajnokságot fognak kiírni. Ezért mit tesz a túlképzett munkaerő? Egy huszárvágással megoldja a kérdést: nem lehet az Internet kapcsolat beállításait módosítani. Még mit nem! Hogy esetleg egy konferencián a wifihez csatlakozni lehessen, vagy egyéb kábeles Internethez... Mindenkinek csend és hallgatás: örüljön, hogy használhat egy laptopot, többet minek is akarna?! Pont.

A másik fontos megállapítás, hogy nincsen vezetékes telefon, így a főnököm által felkínált lehetőség, miszerint VoIP-on keresztül összekapcsolnának édesanyámmal, illetve anyósomékkal bennünket (nettó 6 Ft/perc áron) dugába dőlt. Az egyik szemem sír, a másik nevet. Jó lett volna beszélgetni az otthoniakkal, ugyanakkor így a céges kérdések is kikerülnek – és tulajdonképpen én ezt szerettem volna.

Nagyon idilli és a szép a táj, ahol vagyunk. Amikor az ablakból kinézek, fenyővel borított hegyoldal néz velem szembe, a szállás melletti úton néha elhajt egy autó – nyugalom van. Ilyenkor mindig elfilozofálgatok magamban azon, hogy vajon miért nem lehet ez mindig így? Vajon miért képtelenek az emberek békében és nyugalomban élni? Persze tudom én a választ, de mégis jó elmerengeni azon, hogy az emberek ilyen nyugodtan is élhetnének.

2008.07.06.

A mai napra egy nagyon kalandosnak tűnő célpontot tűztünk ki: a Zeteváraljai víztározó érintésével a Madarasi Hargita meglátogatását. Az útikönyv szerint nagyon szép a látvány, és bár az út nem egy sztráda, de gyakorlatilag gond nélkül fel lehet menni a székelyek „szent hegyére.”

A Zetelakai víztározó valóban nagyon szép. Hatalmas vízterület, benne középen és oldalt magas hegyekkel. Az út is elfogadható volt, úgyhogy semmi okunk nem lehetett panaszra. Miután kigyönyörködtük magunkat és csináltunk pár képet, elindultunk a fő célponthoz, a Madarasi Hargitához.

A Madarasi Hargitára vezető út kezdetben csak szimplán rossz volt (bár ekkor még nem tudtuk, hogy a 20-30 km/h sebesség valóságos száguldás, mondhatni ámokfutás a későbbiekhez mérten). A következő szakasz már nagyon rossznak volt nevezhető (átlag tempó 10-20 km/h közötti lassú galopp). Az utolsó szakasz a katasztrofális jelzőt érdemli, lényegében 1-5 km/h sebesség, a patak átfolyói miatt kialakult hatalmas bukkanók, amik az autó alját veszélyeztették és hasonló tréfás dolgok. Végül egy erre alkalmasnak látszó úton megfordultunk – na, ez sem volt egy egyszerű mutatvány, mivel a szűk út egyik oldalán árok és kövek voltak, a másik oldalán árok és kövek és egy sebesen folyó patak.

Mint később kiderült (ugyanis magyar honfitársainkat vittük lefelé, akiknek az autója defektet kapott) vélhetően Isten angyala volt az az idősebb hölgy, aki javasolta, hogy érdemes lenne megfordulnunk. Ugyanis mint a két általunk leszállított hölgy (akiknek kicsit feljebb defektes lett a Suzukijuk) beszámolójából kiderült, a felsőbb részeken még rosszabb a helyzet és gyakorlatilag egy terepjárónak is könnyen feladja a leckét a hatalmas kövek, kátyúk és egyebek miatt.

Persze lefelé sem volt leányálom az út, mivel a folyamatos motorfék gyakorlatilag nem ért semmit, emellett folyamatosan kellett fékezni. Ergo: innen üzenjük az Erdély útikönyv szerzőinek, hogy nem csak télen, hanem az év minden szakában érdemes, sőt elengedhetetlen egy traktor bérlése, mert hagyományos autóval nem lehet felmenni. Ha ez a mondat szerepelt volna az egyébként tényleg meglepően naprakész és gyakorlatias könyvben, akkor ezt az idegtépő kalandot kihagyhattuk volna. Mindezek miatt a székelyek szent hegye számunkra is szentnek (azaz elválasztottnak) bizonyult. Köszönjük!

További közérdekű felhívásunk lenne a mélyen tisztelt román Kormány irányába, hogy egy olyan országban, ahol a bevételek jelentős hányada a turizmusból származik, érdemes lenne az utakat normális állapotba hozni, hiszen kő van bőségesen. Ráadásul – bár elsősorban a magyarokat gazdagítaná ez a pénz – végső soron a román államkasszának tenne jót. Szóval tessék haladni, hogy az erdei utak is normálisak legyenek, ne csupán az 1, illetve 2 számjegyűek. Egyébként hasonló okok miatt hagytuk és hagyjuk ki a szalmakalap múzeumot is, ugyanis a térképen az is fehér út.

Ezután a mókás kaland után délután 3 körül már meglehetősen éhesek voltunk, ezért Székelyudvarhelyen megebédeltünk, majd Korondon még végignéztük a felhozatalt. Viszont valamiféle tröszt tevékenységet gyanítunk, ugyanis mindenki ugyanazt árulja, ráadásul ugyanolyan áron. A lényeg, hogy egyelőre úgy döntöttünk, hogy átgondoljuk a kínálkozó lehetőségeket és aztán majd úgy igyekszünk vásárolni, hogy ne giccset vegyünk, hanem a vásárolt dolgoknak értelme is legyen.

A nézelődés közepette időnként az az érzésünk támadt, hogy összekevernek bennünket, magyarországi magyarokat egyesek Riskával a magyar mese-, és mondavilágból ismert fejős tehénnel, pedig azt se mondjuk, hogy „múú.” Álljon itt ennek alátámasztására csupán egy példa illusztrációként. Mint újdonsült kandalló tulajdonosok, szeretnénk venni egy „kandalló készletet”, melynek segítségével a kandalló kitakarítható, vagy a fákat meg lehet igazgatni stb. Ez a Teszveszen, illetve a Vaterán 3-5 ezer forint közötti tétel. Mi Korondon egy ilyen szettet 160 RON-ért (160x67=10.720 Ft) kaphattunk volna meg. Szóval ez testvérek között is több, mint a duplája. Ezek után már csak egy kérdés marad: Ki kit néz hülyének? Komoly számolgatás, osztás-szorzás után úgy döntöttünk, hogy mivel nem az van a fejünkre írva, hogy „Teréz anya”, illetve, hogy „Ostoba vagyok”, ezért a szinte az évszázad üzleti tranzakciójának számító befektetést kihagytuk. Természetesen nem gondolnám, hogy ez mindenkire általánosan igaz lenne, de mindenképpen vannak olyanok, akik azt hiszik, hogy a magyarországi magyarok kőgazdagok (emellett Kőagy őrnagyok is, szóval totál ostobák), ezért fizessenek bátran. Ugyanakkor nem vagyok benne biztos, hogy ez a legjobb módja a határokon belüli és az azon kívül élők közötti kapcsolat szorosabbra fűzésére.

Ezután hazatértünk, szusszantunk, megvacsoráztunk, majd nyugovóra tértünk.

2008.07.07.

A hétfő helyi programokkal telt el: bányalátogatás és parajdi strand. Jázminkával édes kettesben mentünk ma le a bányába, mivel Gabinak ugye áldott állapota miatt ellenjavalt a bányalátogatás. Amíg mi lent voltunk, addig ő rendet rakott a szálláson, illetve kedvenc hobbijának: a sudoku megoldásoknak hódolt, valamint átnézte a következő napok programját.

Jázminnal a helyi kirakodósokat támogattuk, ugyanis labda nélkül az életünk sem tűnt teljesnek, ezért 10 RON-ért (kb. 700 Ft) egy vélhetően aranyrögöt tartalmazó labda újdonsült tulajdonosaivá váltunk. Ezután semmilyen akadály nem tornyosult tovább előttünk. Felszálltunk a buszra, majd lendületesen lementünk. Természetesen lent melegebb ruhákkal is felszerelkeztünk és irány a barlang. Még eddig nem számoltam meg, hogy hány lépcsőn kell lemenni a barlangban található buszmegállótól, de igyekszem nem elfelejteni. Szóval lelépdeltünk, majd következett egy félórás labdázás sok nevetéssel és rohangálással. Ezt követően libikóka, hinta, csúszda, majd közel 1 óra ugrálóvárazás. Ezután levezetésként vagy fél óra homokozás. Bár az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy ez a homokozó valójában nem homokot, hanem kősót tartalmaz. Ez egyébként többeknek annyira nagy csoda volt, hogy kóstolni jártak a homokozóban található kősót. Bár az is lehet, hogy a Mátyás király legendakör által ihletett álruhás ÁNTSZ ellenőrökkel volt dolgunk. Minden esetre reménységünk bőséges volt, a kecske is jóllakott (amelyik megnyalja a sót) és a káposzta (alias kősó) is megmaradt. Érdekes egyébként, hogy a románok valamilyen remek technikai megoldással élve lehetővé tették, hogy a mélyben is lehessen a mobiltelefont használni, ugyanis van térerő. Ezt kihasználva írtam SMS-t Gabinak, hogy elindulhat a szállásról lefelé azért, hogy mire felérünk, akkorra ő is ott legyen.

A boldog viszontlátás után az önkiszolgáló étteremben fejedelmien megebédeltünk (mellékesen megjegyzem, ma van a 7. házassági évfordulónk), majd befáradtunk a strandra. Erről annyit érdemes tudni, hogy itt a bányából származó víz van, aminek a só koncentrátuma annyira magas, hogy gyakorlatilag semmit nem kell csinálni a vízben, mégis fent marad az ember. Jázminkát éppen ezért itt próbáltuk vízhez szoktatni több-kevesebb sikerrel, illetve napoztunk.

Miután kellőképpen kifáradtunk, visszatértünk a szállásra és kicsit ejtőztünk.

A vacsora róka (koma) gomba volt – a komát csak Jázmin tette hozzá – puliszkával. Egyiket sem ettük még korábban, de kellemesen csalódtunk: nagyon finom volt.

2008.07.08

A mai nap újra egy egész napos kirándulással (ittlétünk leghosszabbikával) telt. Az úti cél a Tusnádfürdő melletti Szent Anna tó volt.

Bőséges reggelizés után, szemerkélő esőben indultunk el, de útközben viszonylag hamar felszakadozott a felhőzet, szépen sütött a nap. Mielőtt az élményeinket tovább részletezném, egy kis kitérőt szeretnék tenni a romániai közlekedésünket illetően, amit már korábban is megtehettem volna, csak mindig elfelejtettem.

Szóval, ellentétben a Magyarországon megszokottakkal, a táblák jóval kisebbek. Ráadásul valami eszement útkoncepció eredményeként a nagyobb településeket elkerülő utak nem léteznek, vagy csak elvétve. Ahol mégis akadnak, ott pedig a gyanútlan utazó a kitáblázás hiányában szinte biztos, hogy nem találja meg a helyes utat. Ezért innen is szeretnénk mindenkit egy GPS-képes készülék beszerzésére buzdítani, e nélkül ugyanis szerintem szinte lehetetlen az olyan nagyvárosokon, mint pl. Kolozsvár, Nagyvárad stb. értelmes módon, eltévedés nélkül átjutni. E gondolatok jegyében a Marisnak nevezett PDA (a mosogatógép a Rozi, míg a mosógép a Lucia névre hallgat nálunk – minden háztartási ketyere valamilyen női nevet kapott, ja igen az autó Maggie („megi”) bár ez mondjuk logikus módon adódott a Mégane-ból) az előzőekből adódóan a sokkal szebb és bensőségesebb Marika névre fog most már hallgatni. Ennek oka azon kívül, hogy rendszeresen mutatja az utat (és ennek eredményeképpen nem tévedtünk el), hogy Jázminka rendszeresen, mint egy kis házi visszhang ismételgeti a Marika által mondottakat: „Azt mondja Marika, hogy 10 méter múlva fordulj Apa balra.” A kis visszhangunk által mondottakra annyiból nem szabad 100%-ban hagyatkozni, hogy a kisasszony húsznál nagyobb számokat nem ismer, így tehát pl. a 800 méter számára még nem érthető.

Na mindegy, ezután a kitérő után vissza a mai naphoz. Tehát mentünk, mendegéltünk. Az út nagyon szép, mindenütt fenyvesekkel övezett hegyek veszik körül az általában normális minőségű (szándékosan nem írtam jót, illetve rosszat, mert az út közepes minőségű) utat. Tusnádfürdő különösen meseszép, ha nem tudnánk, hogy hol járunk, minden különösebb nélkül gondolhatnánk, hogy Ausztriában vagy Németországban vagyunk. Ami ezen országokhoz képest jelentős különbség, hogy lehet érezni a fenyő illatát. Anélkül, hogy az ausztriai nyaralás részleteibe bele akarnék menni, annyit mindenképpen el kell mondanom, hogy Ausztriában nem lehetett szinte sehol érezni a fenyő illatát. Az ok: savas esők, emiatt a fenyők nagyon nagy hányada beteg. Ezért nagy szó, hogy itt viszont lehet érezni a fenyők illatát.

Tusnádfürdő után az utolsó 15-20 km a Szent Anna tóig már nem volt ilyen csodás: kátyúk, útépítések, másfél sávos utak, állatok, gomba- és áfonyaárusok, lovas kocsik. Ez utóbbiról korábban elfelejtettem írni, hogy azt vettük észre, ezek szabvány nagyságúak és igen soknak rendszáma (!) is van. Az állatokat illetően azon nem akadunk fent, hogy vannak kórbor kutyák (otthon is vannak, bár lényegesen kevesebb, bár ennek az is oka lehet, hogy Romániában mintha ismeretlen intézmény lenne a sintér), az sem nagy meglepetés, hogy egyesek az úton hajtják át az állatokat (otthon is van ilyen, bár ritkán). De az, hogy egy tehén önmagát sétáltatja, legelteti, körül néz az úton, majd komótosan átsétál – ez nekünk némileg sok volt. A gomba- és áfonyaárusok létszámában az éjszakai eső ugrásszerű növekedést okozott, de mi így is ellenálltunk a kísértésnek, hogy a hihetetlenül koszos vödrökből árult dolgokra rávessük magunkat.

Miután megérkeztünk a tó melletti kempingbe és leparkoltunk, lesétáltunk a mintegy 1,5 km távolságban lévő Szent Anna tóhoz. A tó vize meglehetősen hűvös volt, ezért úgy gondoltuk, hogy a csónakázás lesz az ideális időtöltés – na, ez tévedésnek bizonyult. A hajóba való beszállás sem volt egyszerű, de az igazán érdekes része ezután következett. A rossz súlyelosztás, a hajó túlzott merülése és a feltámadt szél meghozta eredményét: a lányok csuromvizesek lettek, a hajóban lévő víz mennyisége ugrásszerűen növekedett – a lelkesedésünk ezzel fordított arányban változott: csökkent. Mivel a rendkívüli helyzetek rendkívüli megoldásokat követelnek (márpedig az, hogy a csónakban gyorsabban nő a víz mennyisége, mint némelyik dél-amerikai ország államadóssága, mégis csak rendkívüli helyzet), mint egy romániai Wesselényi, az árvízi helyzetet látva lendületes evezőcsapásokkal a partra csónakáztunk, és kiszálltunk,

Mivel vizes cuccban nem lehetett folytatni a napot, mindketten levették a vizes nadrágjukat és a napsütésben megszárították. Miután minden megszáradt, visszaindultunk az autóhoz.

A séta lefelé sem volt egyszerű, de felfelé… kifejezetten nehéz. Olyannyira, hogy Jázmint nagyjából tíz lépésenként kellett valamivel motiválni azért, hogy ne adja fel. Szerintem olyan tapasztalatokra tettem szert, amelyek birtokában akár egy vállalati csapatépítő tréninget is le tudnék vezényelni valahol a Szaharában. Mindegy, csak felértünk, ettünk egy kis roston sült husit, meg kürtőskalácsot, és elindultunk a szállásra, ja és útközben még tankoltunk a Petrom-nál, mivel ez a kis kirándulás oda-vissza közelítette a 300 km-t.

A szerencsés megérkezés után bőségesen megvacsoráztunk (finom rántott pisztráng volt), majd lepihentünk.

2008.07.09.

A mai nap a szokásos bányalátogatós napok mintájára telt el. Bőségesen megreggeliztünk, majd ezt követően lementünk autóval oda, ahonnan indul a busz. Mondjuk elég vicces, hogy a vélhetően Svájcból használtan importált kék Volvo buszokon még kint vannak az ott használt matricák, többek között a jegy vásárlását elkerülni próbálókra vonatkozó 80 CHF-es büntetési tételt bemutató is.

Mindegy, a lényeg, hogy megvárták – mint mindig – hogy a busz tele legyen és leszáguldottunk a bányába. Mivel a felszínen sem volt igazán melegebb, mint lent a bányában, ezért most nem kellett a leérkezéskor külön bíbelődni az öltözködéssel. Korábbi ígéretemnek megfelelően most megszámoltam a levezető lépcsőfokok számát. Ugyanis onnan, ahol a busz megáll a barlangban, még le kell menni. Na, ez a lépcsősor tartalmaz összesen 235 db lépcsőfokot.

Lent Jázminnal labdáztunk, csúszdáztunk és természetesen az elmaradhatatlan ugrálóvárazást sem hagyhattuk ki. Érdekes, hogy a kisasszony minden helyen remekül be tudott illeszkedni, függetlenül a nyelvi és/vagy korosztálybeli különbségektől. Azonban a sok ugrálóvárazás (ugyanis apa lágyszívű volt és nem tudott ellenállni és mindkét ugrálóvárat meglátogattuk) meghozta a gyümölcsét: Jázmin nagyon elfáradt. Talán ez is oka volt annak, hogy ma jóval többet homokoztunk, mint korábban. A homokozóban eltöltött idő mennyiségét vélhetően az is növelte, hogy a homokozó fölött is, mint még számos helyen, található egy kisebb méretű plazma tv, ahol mindig a Minimax gyerekcsatorna látható. Annyi a különbség az otthoni tévézéshez képest, hogy a nagy zajban a hang nem hallható.

Ma egyébként különösen nagy volt a zaj, ugyanis reggel 10 órától ökumenikus istentisztelet volt a bányában erre kialakított helyen. Nem akarok senki lelkivilágába belegázolni, de ez a fájdalmasan monoton nyivákolás szerintem még a macskák idegrendszerét és éjjeli szerelmi életét is dugába döntötte volna.

Miután a három óra eltelt, elindultunk a felszín felé, Gabi már fent várt bennünket. Megebédeltünk a szokott önkiszolgáló étteremben, majd átmentünk Korondra ajándékvásárlási célzattal. Igen, igen megnyugtathatok mindenkit, sikerült pénzt költenünk. Persze Jázmin itt is levette az árusokat a lábukról, kapott is egy szép ajándék ceruzát – de ez sem újdonság.

A vásárlást követően visszatértünk és aludtunk egy nagyot, majd megvacsiztunk és lepihentünk.

2008.07.10.

Az Erdély útikönyvet olvasva és hozzátéve saját történelmi ismereteimet, sajátos felfedezésekre jutottam Erdélyt illetően. Tehát, odahaza mindenhol arról lehet hallani és olvasni, hogy Erdély szinte egy második Magna Hungarica, magyar őshaza. Ezzel szemben a valóság az, hogy ez a terület – bár Magyarországhoz tartozott – valójában szinte mindig egyfajta szakadár állam volt, egy külön kis ország az országban. Ezt ékesen példázza, hogy az 1700-as évekig (!) nem az odahaza szokásos vármegyerendszer működött itt, hanem egy teljesen sajátos jogintézmény: a szász és székely székek.

További fontos adalék, hogy Erdély területe a rómaiaknál és a Magyarországhoz tartozás idején is mindig egyfajta határvidék, kvázi ütközőzóna volt ennek minden előnyével és hátrányával egyetemben.

Aztán az is tény, hogy amikor fellendült a sókereskedelem, a különböző nemesfémek kereskedelme, stb. akkor ez a környék anyagilag meglehetősen jól el volt eresztve. Ehhez képest nem tudunk arról, hogy az itt élők az ország belsejében élőket (ahol kevesebb volt a profit), pl. a végtelen Alföldön, ahol minden évben az időjárás szeszélyeitől függően hol bőség, hol ínség volt, hatalmas összegekkel támogatták volna. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az itt élők megérdemlik a sorsukat, mert ezt távolról sem gondolnám. Viszont az is tény, hogy az itt lakók nem azért laknak itt, mert mazochisták, hanem azért, mert őseik nagyon is jól elvoltak ezen a tájékon.

Természetesen Erdélynek is megvan a maga tragédiája. A Trianoni békeszerződés azon részének aláírásában, hogy Erdély az oszthatatlan román állam része legyen, az akkor itt élő szászok támogatása is kellett, természetesen 1919-re nyilvánvalóvá vált, hogy a szászok vezetőit megvezették, mivel az ígért jogok döntő többsége nem valósult meg. Az igazán tragikomikus a dologban az, hogy az a kisebbség, aminek szavazata elengedhetetlen volt Erdély Romániához csatolásához, a kegyetlenkedések, illetve a II. Világháborút követő kollektív német bűnösség miatt mára gyakorlatilag eltűnt az országból, pár tízezer idős embert leszámítva.

Egyébként a román vezetés a történelem során máskor is mondjuk úgy, hogy taktikus magatartást folytatott. Mindkét világháborúba a későbbi vesztesek oldalán szállt be, viszont a háborúk vége előtt 1-1,5 évvel rendre átpártolt a későbbi győztesekhez. Mindez elég volt ahhoz, hogy a háborúk lezárását követően úgy jelenjen meg, mint egy a győztesek között. Ez magyar szemmel nézve nem egy gerinces viselkedés, viszont az ő olvasatukban nyilvánvalóan taktikus viselkedés – ízlés kérdése. Az már csak hab a tortán, hogy Magyarország is megpróbált kiszállni (lásd. Horthy kiugrási kísérlete), de erről valahogy mindenki elfeledkezett – ez a „győztesek igazsága”, vagy inkább talán igazságtalansága.

A reggeli magvas gondolatok után megreggeliztünk, majd elindultunk. Ma célpontunk a Gyilkos tó és a Békás-szoros voltak. Őszintén mondhatom, hogy bár a mai napot sem úsztuk meg váratlan események nélkül, de talán ez volt a legjobb egész napos kirándulásunk.

Gyergyószentmiklósig nagyon jó utakon haladtunk, fenyőerdőkön keresztül 8-10%-os lejtésű szerpentineken mentünk. A táj igazán szép volt, ha nem tudtuk volna, hogy Romániában vagyunk, minden további nélkül hihettük volna, hogy Ausztriában járunk.

A váratlan és egyben kellemetlen élmény is az úthoz kapcsolódik. Ugyanis a sok szerpentin megtette hatását és leánykánk rendre megszabadult a reggelitől. Ezt egy törülköző és egy pléd bánta, bár ezeket hazaérkezés után sikerült kimosni.

A Gyilkos tó körül egy turistaút lett kialakítva, ami tulajdonképpen egy könnyű erdei sétány. Mindenki nagyon élvezte. Rendkívül érdekes és egyben kicsit morbid is, ahogy a tó felszíne felett 40-50 cm magasan kilátszanak a fenyőfák csúcsai. A tóban a kiálló csonkok mellett vadrécék úszkálnak. A tó körüli út kb. felét jártuk be – bár az egész út sem lett volna bejárhatatlan, csak Jázminra való tekintettel tettünk így.

Miután visszatértünk az autóhoz, beültünk és továbbhaladva az úton, eljutottunk a Békás-szoroshoz. Az ember leírhatatlanul parányinak és esendőnek érzi magát, ahogy felnéz a mindkét oldalon emelkedő hatalmas sziklákra. Mivel a szoros tényleg szoros (van, ahol csak 1,5 sávnyi szélességű az út), vezetési szempontból sem egyszerű ez a vidék, azonban megéri elmenni, mert szerintem páratlan természeti látnivaló. Mondjuk a látványból némileg levon a szinte mindenhol megtalálható árusok összképe, akik Drakula ereklyéktől kezdve a házaséletben alkalmazható pozitúrákat felvonultató dobókockáig minden elképzelhetőt (és el nem képzelhetőt) árulnak. Magamban jót nevettem az elképzelt szituáción: „Hol voltatok? A Békás-szorosban. Vettetek valamit? Igen, pozitúra bemutató kockát.” A kettő nekem valahogy nem igazán kapcsolódik egymáshoz.

Miután kigyönyörködtük magunkat, elindultunk hazafelé, ám a hazaút is érdekes meglepetéseket tartogatott.

Békésen autózgatunk, amikor is hirtelen több barna mozgó árnyat véltem látni az úton. Szinte hihetetlen, de szarvasmarhák grosszáltak az úton. Korábban már volt ilyen tapasztalatunk, de akkor azt hittük, hogy ez egyszeri, rendkívüli eset – na nem az volt. Szerintem a szabadon sétálgató, önetető, önitató tehenek megtekintésekor valójában sajátos, a tájba illeszkedő automatizált tejgyártási eljárás szemtanúi lehettünk. Különben biztos vagyok benne, hogy ha Henry Ford anno látta volna ezt, nem is bajlódik holmi autógyártó futószalagok feltalálásával, hanem e helyett feltalálta volna a már meglévő modell továbbfejlesztésével az önfejő teheneket, hiszen ezen kívül már minden működik: evés, ivás, sétáltatás. Ehhez képest röhejes, hogy időnként kiraknak ilyen szarvasmarhás táblákat. Na, ezzel a lendülettel mindenhol kint lehetnének ezek a táblák.

A másik érdekesség az volt, hogy a hegyi szerpentinen elkapott bennünket egy elég intenzív eső, amikor is a hőmérő szerint a hőmérséklet 7 fokra esett. Júliusban. Persze ez nem lepett meg különösebben, mivel lentről már láttuk, hogy érdekességek lesznek, mivel olyan felhő borult a hegyre, hogy az gyakorlatilag nem látszott. Amikor végre leértünk Parajdra, már 23 fok volt.

Az átéltek okán ma kihagytuk az éttermi ebédelést, és ABC-ben vásároltunk zsömlét, sajtot, miegymást. Na, ez megint egy külön tanulmány lehetne, ahogy az eladók a boltban elvannak. Szerintem ennyire unott képpel maximum az a bizonyos partra vetett hal rendelkezik, amelyik már legalább 3 napja a feltámadás csodájában reménykedve fekszik a szárazon. Először azt gondoltam, hogy ez csak egyedi esemény volt, de nem! A másik boltban dettó ugyanez történt. Persze értem én, hogy elképesztő hibát követtünk el, amikor az egyébként szokásos napi programba belerondítottunk holmi vásárolgatásokkal, de sajnos a szükség (és az éhség) nagy úr.

Lényeg a lényeg, hogy azért tudtunk venni és enni ezt-azt, majd az élményektől elcsigázva megejtettük a délutáni szunyókálást, ezután a vacsit és lepihentünk.

2008.07.11.

Sokan állítják, hogy Románia nagyon jó gazdasági helyzetben van, hiszen a rendszerváltás során nem lett átmenekítve államadósság úgy, mint pl. Magyarország esetében. Azonban az erőltetett adósságnullázásnak máig láthatóak az eredményei.

A magyarországi viszonyokhoz képest Romániában az állami szolgáltatások rendszere siralmas helyzetben van. Tömegközlekedés gyakorlatilag nem létezik, néha egy-egy busz elmegy, de vonatközlekedés számos településen lényegében nincs, mivel sín sincsen. Ezért jobbára csak buszmegállókkal lehet találkozni, de a mai napig mi talán 1 db járatos buszt láttunk, viszont annál lényegesen több stoppost vagy két település között gyalogosan közlekedőket – no comment.

A közlekedésnél maradva nem feledkezhetünk meg az utak állapotáról. Már többször volt róla szó, hogy az 1 és 2 számjegyű utak normális minőségűek, azonban a 3 számjegyű, illetve a hegyi utak számos esetben gyászos állapotban vannak. Amit ehhez még hozzá kell tenni, hogy az utak javítása számos esetben pályázati forrásokból valósul meg (időnként lehet látni ezzel kapcsolatos táblákat), azaz ez a pénz nem feltétlenül a költségvetésből származik.

A villamoshálózat szerintem a DÉMÁSZ szakemberei számára maradandó egészségkárosodást okozna. Ugyanis számos esetben a legalapvetőbb érintésvédelmi szabályokat nem tartották be, illetve példának okáért a 20 kV-os hálózatnál eddig legalább 10 féle tartószerelvényt figyeltünk meg. A másik oldalon vannak olyan területek, amikor a hálózat párhuzamosan került kiépítésre, azaz ész nélküli pazarlás szemtanúi vagyunk.

Az országban nincsenek autópályák, ami jelentősen lassítja a közlekedés és egyáltalán az üzleti élet ütemét. További gondot jelent, hogy az elkerülő utak is hiányoznak. Ráadásul az út- és forgalomkoncepció olyan, mint Magyarországon a ’70-es években. Jelesül azon ritka esetekben, mikor értelmes módon vannak kihelyezve táblák, hogy merre is kellene menni, a forgalmat beterelik a települések szívébe. Ez felesleges forgalmi terhelést jelent az egyes településeknek és tovább lassítja az egyébként sem gyors közlekedést.

Romániába most EU-s pályázati forrásokból elvileg áramlik a pénz, viszont az is tény, hogy nagyon mélyről jön. Ehhez még hozzá kell tenni, hogy a munkaerő is aránylag olcsó, ami tovább élénkíti a beruházási kedvet. Ugyanakkor (ismerve a magyar példát) a nagy kérdés nem az, hogy most mi a helyzet, hanem az, hogy amikor már nem az előcsatlakozási alapokból fog érkezni a pénz (azaz Romániának is bele kell nyúlni a pénztárcájába, hogy a nagy kalapból kivehessen) és a munkaerő is magasabb bérért lesz hajlandó dolgozni, azaz ez a fellendülési hullám elcsitul, akkor jön-e következő?

A helyzetet nagyon jól illusztrálja Gyergyószentmiklós. A település szélén újonnan épült logisztikai és ipari létesítmények vannak. Viszont ahogy ezeket elhagyjuk, mintha visszalépnénk pár évtizedet: rossz utak, régi, lepusztult épületek (persze vannak jó állapotúak is). Mindez ékesen rávilágít a mai Románia generális problémáira. Egyfelől az előbb leírtak miatt a magántőke lehetőséget lát, ezért jön. Ugyanakkor a pénz önmagában nem változtatja meg az emberek viselkedését, az attitűdöket. Példa: a Gyilkos tónál kb. 50 méterenként helyeztek el kukákat. Viszont sokan már csak azért is mellé dobják a szemetet. Ez pedig nem pénz kérdése, csupán gondolkodásmódot kellene váltani, de ez nem megy egyik pillanatról a másikra.

Ha már a gondolkodásnál tartunk, másik érdekes kérdés. A Magyarországról érkező turisták Erdélyben próbálnák magyar gyökereiket, a régmúltat megtalálni. Azonban az itt élők köszönik szépen, szeretnének ugyanúgy kényelmesebb életmódot folytatni (autó, műholdas tv stb.), mint bárki más – az ellentét anakronisztikus. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy az itt élők nem feltétlenül 100%-ban büszkék arra, hogy erdélyi magyarok. Így aztán meggyőződésem, hogy Erdély jelenleg némi identitásválsággal küzd.

Az ország további gondja, hogy az olyan nagyvárosok, mint Brassó, nyugati szinten állnak a külcsínt illetően, azonban a bűnözés is legalább olyan magas. Rossz belegondolni, hogy ahogyan egyre több nagyváros lesz ilyen helyzetben a tőkebeáramlás miatt, a rendőrség tulajdonképpen majdnem tehetetlenül fogja ezt szemlélni. Tovább mélyítheti a válságot, hogy a cigány lakosság – Magyarországhoz hasonlóan – jelentős népszaporulatot generál. A cigánykérdéssel Románia még mindig nem foglalkozik, pedig záros határidőn belül ezzel is szembe kell nézni.

Summa sumarum úgy látszik, hogy Magyarország és Románia között annyi a különbség, mint Ausztria és Magyarország között. Álljon itt egy utolsó példa az életszínvonalat illetően. A mai Romániában teljesen szokványos közlekedési forma a stoppolás, a települések szélein rendszeresen sok ember áll stoppolva. Gondoljunk egy kicsit bele! A 21. században olyan a tömegközlekedés, ami nem teszi lehetővé, hogy az emberek érdemben éljenek vele, viszont nincs annyi pénzük, hogy autójuk legyen. Magyarországon a probléma az, hogy van egy jól-rosszul, de mindenképpen működő tömegközlekedési rendszer, amit nagyon kevesen vesznek igénybe saját autójuk lévén. Romániában éppen fordított a helyzet. Ez tökéletesen példázza, hogy hol tart Románia.

2008.07.12.

Szóval tegnap ott hagytam abba, hogy lefeküdtünk aludni. Azonban mire éppen elaludtunk volna (kivétel Jázmin, mivel ő kihagyta a délutáni alvást, ezért aludt, mint a bunda), befutott egy pécsi illetőségű 20 fős magyar csapat.

Ebben önmagában nem is lett volna semmi probléma, nyilvánvalóan messziről érkeznek, későn érnek ide stb. A probléma abban áll, hogy a csapat arról az iciri-piciri tényről tökéletesen elfeledkezett, hogy az óra már elütötte az este 10-et (!) mire nagy kegyesen megérkeztek. Ezért aztán a hangos beszélgetés, sztorizgatás, röhögés nem éppen a legmegfelelőbb időpontban volt – szerintem egyébként a panzió körüli 300 méteres körben mindenki nagyjából hasonló életérzéssel bírt.

Mondjuk az elején még reménykedtünk, hogy ha már egyszer erre fújta a szél ezt a meglehetősen tapintatlan és önző bandát, legalább azon a szinten nem lesznek, ahol a mi szobánk van (legfelül). Na, ez is tévedésnek bizonyult.

Ugyanis a menetrend a következőképpen alakult: banda (több hullámban, mint honfoglaló eleink) megérkezett, hangos röhögés kíséretében útibeszámoló elmesélése a „Hol tévesztettük el az utat, miközben már harmadik alkalommal jövünk ide?” tárgykörben. A képet tovább árnyalja, hogy az emberkék GPS-t használtak, bár az eredményt látva a leggyakrabban azt hallhatták út közben, hogy „Újratervezés.” Egyébként ez ilyen jó magyar szokás, hogy a saját hülyeségünkről nem, hogy bölcsen hallgatnánk, hanem közkinccsé tesszük, mert hogy ez olyan vicces. Szerintem nem az, bár tény, hogy Sas Jóska is ebből éldegél (nem is rosszul!) több évtizede. Ezt követően vacsorázás az ebédlő részben, ekkor némiképpen csend. A kb. 25 perc arra elég volt, hogy megnyugodjunk kissé és megkíséreljünk aludni, de mire a birkaszámlálásba kezdhettünk volna, vége lett a vacsorának, sztorizás az udvaron nagy hanggal folytatódik az „Én már jártam itt, mindent tudok, amit kell, bár Te is, de nem baj, én azért elmondom neked a frankót.” témakörben, majd cserélődtek a szerepek. Következő fontos állomás: csomagok fel- és behordása. Normális észjárással ez nem egy nagy kaland, hiszen a csomagok nem beszélnek; felhozom, leteszem, vélhetően a nagy kipakolást nem éjszaka fogom megejteni. A kiábrándító valóság azonban az, hogy barátaink ezt se tudták csendesen megoldani. Mindenekelőtt nagygyűlés került lebonyolításra a folyosón, témája: „A két lehetséges szoba közül ki melyikben legyen”, további kiegészítő felvetés: „Mikor mennek ezek el? Akkor ugyanis beköltöznénk az ő szobájukba.” A felvetés alanya szerénységem és kis családom volt – némi hajléktalan érzés. Ezután az igen nehéz és komplex probléma megoldása után mindenki befáradt a komoly szócsata során megszerzett szobájába. Zárójeles megjegyzésként említem meg, hogy a mi szintünkön összesen 4 emberke került elszállásolásra 2 db 2 személyes szobában, ehhez képest akkora zajt sikerült csapni, amit még a Ben Hur készítői is megirigyelhettek volna az Amfiteátrumos nagy jelenetben. Mindezek után úgy gondoltam, hogy talán csend lesz… de nem! Igazán nagy csodaként élték meg lakótársaink azt a csöppet sem elhanyagolható tényt, hogy minden szobának van egy kulcsa, amivel (micsoda meglepetés) be lehet zárni az ajtót, sőt ha valaki már haladó szinten mozog, akkor ki is tudja nyitni. Vélhetően itt mindenki olyan zárkózott lélek („olyan művészféle” – lásd Tanú), ennek ékes bizonyítékaként a WC felkeresését fontos momentumként előzte meg a szoba bezárása, hiszen ki tudja, milyen tolvajbanda garázdálkodik erre – ráadásul ezek (mi) is itt vannak és ugye bármi is történhet. A WC-ből visszafelé még érdekesebb események történtek, ugyanis a balfékek képtelenek voltak elsőre (másodikra, harmadikra, stb.) beletalálni a zárba, ami jelentősen csökkentette a bejutás (penetráció) esélyét. Ha egészen pontos akarnék lenni, akkor a bejutást megelőző kísérleteket (ahol x jelöli a kísérletek számát) az x >= 7, x eleme N+ függvénnyel írhatnám le, azaz legalább 7 próbálkozás kellett. De a kitartó próbálkozás meghozta az oly nagyon várt gyümölcsöt: csávókáim bejutottak, én pedig felhúztam magam és erősen türtőztetni kellett magamat, hogy ne rontsak ki, mint Zrínyi a várból, és be ne rúgjam a szobák ajtaját. Természetesen az eseményekben igen gazdag nap fő tanulságait még ki kellett értékelniük, de végül sikerült megtalálni a mondat és a következtetések végét és már éjfél magasságában csönd is lett.

A mai az utolsó egész napunk Parajdon. Ez is egy barlangos nap volt, azzal a különbséggel, hogy ma Gabi is lejött, mint az első napon. Ennek örömére a lent töltött idő jelentős részében anya-lánya buli volt, míg én olvasgattam egy padon. Jázmin felülhetett még azokra a játékokra, amik eddig elmaradtak. A bányázás után megebédeltünk és visszatértünk a szállásra.

Mivel holnap indulunk haza, most egy kicsit számvetésre is sort kerítettünk és talán érdemes is ezt megtenni.

A szállással, ellátással, környezettel abszolút mértékben elégedettek voltunk. Az általunk felkeresett látnivalók nagy élményt jelentettek, amire csak az utak állapota vetett időnként árnyat, illetve az a tény, hogy Románia a turizmust illetően még szemmel láthatóan mindig a múltból él, minimális mértékű új beruházást láttunk, ahol van is ilyen, ott is vélhetően leginkább magántőke bevonásával van erre lehetőség. Erre álljon itt csupán egy példa: a Szent Anna tó rendkívül gyönyörű környezetben helyezkedik el, grillezéshez és csónakázáshoz adottak a körülmények, de ha valaki WC-t szeretne találni, annak ez a kísérlete biztosan eredménytelen lesz. Pedig nem gondolom, hogy ez horribilis pénzeszközöket venne igénybe.

Az előzőek okán úgy véljük, hogy Románia látnivalóinak nagy hányadát nem lehet olyan könnyen megtekinteni, mint mondjuk Ausztriában, ahol az infrastruktúra adott. Ezért nem gondolom, hogy 1-2 éven belül újra eljövünk nyaralni Romániába (a parajdi sóbánya 3-4 napra egy másik kérdés). Ugyanis úgy látszik, hogy a kisgyerekes családok számára nem optimálisak a körülmények.

Tehát, nagyon szép és jó volt, de elég is. Külön köszönet a szállásadónknak: a Zoltán és Erika Panziónak. Az ellátás és a környezet is remek, csendes.

Legközelebb már Magyarországon tervezem folytatni az írást, addig is minden jót.
Értékeld az élménybeszámolót!
10 (3 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:
Zoltanerika - 2013.06.20. 17:11

Parajdi Zoltán&Erika panzió
www.parajd-panzio.com

Zoltanerika - 2013.06.20. 17:05

Megújult a parajdi Zoltán&Erika panzió - Szeretettel várjuk régi és új vendégeinket - Félpanziós ellátás, minőségi szolgáltatások, óriási kedvezmények. Foglalja le szállását most!

apci500 - 2012.01.26. 12:51

Tényleg nagyon klassza sóbánya. Ami számomra érthetetlen volt az az hogy miért dízel buszokkal hordják a népet. Átható bűze volt amikor ott jártunk, miközben pont légzőszervi betegségekkel kúrálódna ott a jónép egyrésze.


Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina