4szállás, 9nap, 2055km, 1000élmény: Erdély-kör

Románia

Ott-tartózkodás ideje: 2008. júl. 30.  - 2008. aug. 08. (9 nap)

8 hozzászólás I 11 655 látogató olvasta. Rögzítve: 2010. jan. 31. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar Paraferee Beszámolója

Cimkék: békási-szoros  buffogó-láp  erdély  farkaslaka  fogaras  fogarasi-havasok  gyilkos-tó  korond  medve-tó  mofeta  mohos  nagyszeben  parajd  sóbánya  székelykő  szent-anna  szováta    torockó  tőzeg  tusnádfürdő  vajdahunyadvár 

Ha nekem szegezik a kérdést még az utazás előtt, hogy mi jut eszembe Erdélyről, biztos olyasmit válaszoltam volna, hogy vadregényes, vagy a mondák hazája… így a kirándulás után szerintem az első szó, ami eszembe jut az a hatalmas.

Sok mindent fogok leírni: mit láttunk, mit éltünk meg, de a térképre nézek és csak azt látom, milyen parányi morzsáját csipegettük a teljes kenyérnek, mely itt fekszik mellettünk, és várja, hogy belekóstoljunk.

A történelem, a természet és a kultúrák töménysége, az elszigetelődött és sokáig űzött de ennek ellenére származásukat megtartva és büszkén viselő Magyarság mind-mind erős nyomot hagyott bennünk.

Az alábbi írás inkább egy útmutató leírás formában, azok számára, akik esetleg kedvet kapnak Erdélyhez.

Íme hát a 4szállás, 9nap, 2055km, 1000élmény útmutató leírása. Fogyasszátok élvezettel.


1nap - a nagy utazás napja
Tudtam, hisz Én számolgattam - tervezgettem naphosszat a térképet, hogy hosszú, akarom mondani nagyon-nagyon hosszú út vár ránk első nap. Már a virradó nap fényében, a nagyon korán munkába kelők álmatag és lassú zajától ébredező városra nézve ittuk meg kávénk, és pakoltunk le az autóba. Minden a helyén: indulhat a nagy utazás...

A terv első és nagyobb része egyszerű, mint egy szög: mielőbb lejutni Hunedoara, magyarul Vajdahunyad városáig, ott megnézzük a Corvinus-ok várát, és a Fogarasi-havasok előtt vhol vadkempingezni.

Az autópályázás sosem tartottam autóvezetésnek. Sem vezetési-, sem utazási-élményben nem gazdag, de inkább szegényes. Főleg ha az ember korán kelt, egy hosszú-hosszú héttel mögötte. Lassan ment az ébredezés. Pár Kedvesem-féle tejszínes - sajtos - csirkehúsokkal próbáltam szervezetem munkára és egyben talán ébredésre bírni... hát ez is van olyan jó módszer, mint másoknál a kávé.

Ártánd - határátlépés, egyben egy óra egy pillanat alatt elvesztése. Sebaj, idővel jól állunk, meg igazából nem rohanunk, ha nem lesz vmire időnk, hát kihagyjuk.

A 76-os főúton kellemes utazó sebességgel haladunk, a 30-32°C -os melegben. A táj még ismerős, de hamarosan új helyekre érünk. Közeledünk Dévához, már a távolban magasodó hegycsúcson meg is pillantjuk a kőművesek minta munkáját. A várost épp hogy érintjük, haladunk tovább, percekkel később már a vajdahunyadi bekötőn, mindkét oldalt hatalmas, és hosszú kilométereken keresztül tartó ipartelepekkel határolt úton autókázunk be az inkább koszosnak és rondának mondható városba. Szerencsére, ha nem is túl feltűnően, de táblázva a vár, így követjük a jelzéseket, be a rozsda és kosz ágas-bogas, düledező temetőjébe. Termelés nem igen folyhat már itt, de emlékül az új generációnak, és az idelátogató turistáknak megmaradtak.

Az egykoron fényes, és hatalmasnak számító királyi vár, ma a környező utcákon csordogáló pöce és az ipar bűzétől és színétől körbezártan várja jobb sorsát. Állagilag igen jó állapotban van, bár vannak helyek, ahol gondos kezek munkára találnának. Belépő és fotó-jegy persze van, magyar-nyelvű leírás, vagy kiírások elvétve. Igen erős „elromanizálás” érződik a dohos falak közül. Néhány kiállított páncélzat, pár festmény és fegyverzet az egyik, míg trónszékek és asztalok egy másik teremben, de a legtöbben üresség valamint kopottság pereg le a falakról. Ahogy kintről megítélhető, a várnak csak az egy harmadát lehet bejári, de lehet, hogy még annyit sem.

Búcsúzóul a gazok és bokrok alatt felmászom egy magasabb, jobb belátási szöget kínáló pontra, még egyszer rácsodálkozok, készítek pár fotót, és megyünk is tovább.

Menetközben Kedvesem az útikönyvben rálelt Sibiu, magyarul Nagyszeben leírására, mely alapján felkelti érdeklődését a csapatnak. Máris változik a cél, megpróbálunk ott keresni vmi szállást, például egy hostelt. Persze a könyvben szereplő vázlatos város-központ térkép tényleg csak vázlatos, egyszerűen nem találunk be az óvárosba, ahol a könyv megemlít egy szállást.

Betérünk egy benzinkúthoz segítségért, ahol a tankolást segítő fiú szép angolsággal, és folyamatosan magyarázza a helyes utat. Persze az óvárosi rész egy irányú labirintusához már Ő sem tud segíteni, így kicsit bolyongunk itt is. Bolyongásunk siker koronázza, bár nem teljes. A hostel tele, de a srác nagyon segítő készen elirányít minket egy nem túl messze levő másik helyre.
Már igen csak éhesen, és 700kmnél is többel mögöttünk (reggel 5kor indultunk, és közel 7óra volt már), lépünk be a ChessHostel ajtaján. Egy fiatal lány fogad, pergő angollal, hirtelen el is felejtek bemutatkozni. Itt mindenki ennyire tud angolul?

Szerencsére szabad ágy van, az ár is megfelelő (11,- euro per fő per éj), bár, szerintem, ha többet kér, azt is megadjuk. Nehéz csomagjaink puffannak a parkettán, a hosszú naptól megtört testünk pedig az ágyon. Üdítő tus, és hideg vacsora után új emberként sétálunk be egy korsó sörre a régi időket idéző szászváros központjába, melyre időközben ráborult az éj mélykék ege.

Persze az egész napos utazás és a sétával kombinált sör után egyikkőnket sem kellett álomba ringatni...


2nap - a csúcs napja
Laza keléssel és pakolással indítjuk a napot. Ha már itt vagyunk, úgy gondoltuk nappal is megnézzük az óvárost Nagyszebenben. No, meg hátha találunk vmi finom pékséget is, ahol rögtön megreggelizhetünk.

A főtérre visszasétálva belefutunk vmilyen rendőri vagy katonai ceremóniába. Az egész hatalmas teret szinte csak barnás-zöldbe öltözött egyenruhások lepik el katonás sorokban, egy aprócska mobil faemelvényen beszédet tartó sok-plecsnit-viselőt hallgatva, a reggel ellenére is igen csak forró napsütésben.

Szerencsére a tér másik oldalából nyíló sétáló utcában a még tegnap este kiszúrt lángosos nyitva volt, és az erdélyi túrákról megismert juhtúróst is árulták, így hamar meg volt a reggeli. A lángosok után rövid fotózás közben apránként kisétáltunk az óváros részből, és utunk fojtattuk a következő állomás fele: a Fogarasi-havasokhoz.

’Écsanyámék elbeszélései, és számtalan útleírás alapján már jó rég megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy ide el-kell-jutni. Egy aprócska falu szélén indul az út, mely egyenesen neki szalad a hatalmas, és egyben Románia legmagasabb pontját is magába foglaló hegynek. A Trans-Fogarast Ceausescu annak idején a katonai egységek mozgásának megkönnyebbítésére építette még a 70es években, hatalmas emberi és anyagi erőfeszítésekkel. Az út júniustól októberig használható.

Számtalan hajtűkanyarok és meredek emelkedők váltják egymást a fenyveses alsóbb hegyoldalban, majd beérünk Cabana-Cascade 4-5 bazárból, 2-3 lakóházból és egy felvonó alsó végállomásból álló településére(?). A távolban egy óriási vízesés, méreteivel babonázó fehér útjelzőként húz minket a felvonóhoz.

A ház alsó szintjén senki, csak zárt ajtók, és ódon, visszafogott berendezés. Az emeleten aztán papírlap a falon, rajta kizárólag románul 4 féle ár. Nagy nehezen kiderítjük, hogy 15 lei a felvonó felnőttek számára, de sem pénztáros, sem jegykezelő sehol, így azt már nem tudjuk: ez egy út, vagy oda-vissza…

Pár ember egy zárt ajtó előtt várakozva beszélget, miközben lassan megérkezik a kabin. Egy angol úrral beszélgetésbe elegyedek, és hamar kiderül, hogy Ők sem tudnak többet, mint Mi. Körülbelül 10 perc telik el, mire leér a két kabin egyike, és találgatni kezdünk, hogy is működik a rendszer.

Nyílik az ajtó, egy öregúr 10-14 embert beenged, majd már csukja is vissza. A kabinba helyezkedünk, egyik kezünk a zsebünkben lapuló pénztárcán, hátha fizetni is kell a felvonózásért, másik a fényképező elsütő gombján vadul táncol. A felvonó mindösszesen csak 4 oszlopon halad keresztül, míg felér a 2000 méter feletti végállomásra, alattunk a Tátrára emlékeztető táj, és a magasságot vadul kacskaringózva maga alágyűrő Trans-Fogaras út.

Aktív kerékpárosként egy eddig ismeretlen érzés tör elő bennem: mekkora flash lehetne itt feltekerni?
- Helló! Hogy vagyunk-hogy vagyunk? Panaszok?
- Ö. Azt hiszem, rosszul vagyok doktor úr.
- Ühüm.
- Az imént éreztem úgy, hogy mászni szeretnék… kerékpárral.
- Ühüm.
- És nem keveset: sokat.
- Ühüm
- Érti ezt?
- Értem. Pár napig nem kellene tűző napra menni.
- Ó. Köszönöm.
Lassan elhaladunk a vízesés mellett, innen még gigantikusabbak a méretei, majd nagyot zökkenve átbukunk az első, kisebb gerincen, és tovább felfele.

Már lentről is látszódott, a csúcson nem lesz nyári hangulat. Vastag köd és 10-15fok körüli hőmérsékletbe lépünk ki, miután berázódik a kabin, a vastagon zsírral bekent gumi kordonok közé. A nyílt kérdés hamar választ nyer: máris elénk lép egy srác és kéri a jegy árát. Hát nem egy szlovákiai mágneskártyás rendszer. Az épületet 2-3méteres látótávolságú vastag köd veszi körbe, sokat nem látunk a tájból, de ahogy egy ilyen nagy hegyen szokott lenni, alig 20-30perccel később egy szél fuvallat által hirtelen egy ablak nyílik a fehérségben, és szikrázó napsütés mossa fel a kis tengerszem kristálytiszta víztükrét és vad zöld füves partját.

A következő szellő szinte a teljes ködöt kipucolja, így ismét ámulatba ejt minket a táj: fél körben hatalmas csúcsok merednek még innen tovább az égnek, messze még a csúcs. A tengerszem a fényárban újabb arcát mutatja, van mit fotózni újból. Kicsit feljebb mászunk, majd a gerinc alatt a túloldalra nyíló alagútnál ismét le az út szintjére. A bazárosoktól sült és főtt kukorica, húsok és sajtok illata keveredik a hideg levegőben.

Pár perc nézelődés után felér a felvonó aljában elhagyott 6-7fős kerékpáros csapat, nem hagyhatom ki, hogy szóba ne elegyek velük, így megtudom, hogy Belgrádból indultak, körbe tekernek Erdély ezen részén, aztán haza. Csúcs.

Rávesszük magunkat, ha már itt vagyunk, nézzünk át az alagút és a gerinc másik oldalára is. 900méter séta a sötét, és igen forgalmas alagútban első elgondolásra nem tűnt olyan rossznak, mint amilyen valójában. Kezdődik úgy 100méternyi ember kakival, gusztusos papírcsomagolásos illetve nélküli változatokkal díszített szakasszal. Majd a nyirkos sötétség, a tiltó táblák ellenére dudáló autósok, és a további akna veszély gondolata. Persze, rendes ütemben próbáltuk szedni a lábunk.

A túl oldalon szintén ősz, és jégkristályos hó foltok. Az igazság oldalán rövidre fogjuk a látogatásunk, hisz újra izgalmakban bővelkedő séta vár ránk az alagúton keresztül…

Késő délutánra jár, ideje menni, így a libegő fele pozícionáljuk magunk. A lefele úton ismét csak ámulat és ámulat, valamint megint az az ismeretlen érzés: feltekerni ide… huh.

A hegy lábánál még kajálunk egyet a madárlátta elemózsiás táskából (házi kolbász, paradicsom, kenyér, hmmm), aztán neki vágtunk a Tusnádfürdőig hátra levő cirka 150kmnek az 1-es főúton.

Amivel nem is lett volna gond, ha a Havasok - Brassó 100km-es szakaszán ne lettek volna km-enként lámpás irányítású útépítések. De mivel voltak, így közel 3 óra alatt, és 10évvel az életemből sikerült teljesíteni ezt a részt. A végére sikerült automatikus reflexként felordítanom egy-egy útépítés tábla láttán…

Sepsiszentgyörgyre érve tankoláskor ér az első kellemes sokk, mely a következő napokban is csodálatba ejt minket: a benzinkutas és egy "bennszülött" hölgy folyamatosan, és szép kiejtéssel magyarul beszélget, hogy mikor jön már meg a magyar újság… Persze más elmondásokban erről hallani, és más azt megélni. Innentől szinte Torockóig bárhol megálltunk, automatikusan csak magyarul beszéltünk mindenkivel, és ez fantasztikus és kicsit hihetetlen érzéssel töltött el minket.

Ismét későre jár a nap végén, mire beérünk a következő állomásunkhoz. Az emailben kapott útbaigazítás alapján szinte egyből rátalálunk a panzióra, csak a sarki villanyoszlopon levő piros táblánál állunk meg pillanatra: Vigyázat medvék járnak. Ó, akkor tényleg a vadregényes Erdélybe értünk.

A szállás minősége kételyt ébreszt bennünk, miszerint rosszul emlékszem a 40euro-s árra, és nem per 4fő, hanem per fő, de nem merünk még rákérdezni, így hát kipakoljuk táskáinkat, majd irány a zuhany és az alvás… no persze csak a megérkezésünkre legurított áfonya pálinka után.


3nap – a természet csodáinak napja
A mai nap végre autómentes, bakancsos-nap, így hát reggel adunk az egészségre: buggyantott és kifőzött áfonyát, értsd áfonya-pálinkát gurítunk le Petivel indulás előtt. Egy előre láthatólag fantasztikus gyalogtúrát terveztünk, Tusnádfürdőről át a Nagy-Csomádon a Szent Anna-tóhoz, és a Mohos-láphoz, majd egy másik útvonalon vissza.

A szállástól, ismét félszen megmosolyogva a medvékre figyelmeztető táblát, a kék jelzésen indultunk neki a hegynek. Az út első szakasza a város igen csak két arcú részén vezetett keresztül, ahol látszólag lakhatatlanul romos de élettel teli és új építésű de lakatlan épületek váltották egymást. Előbbiek a régi idők gazdagságának és az azt követő társadalmi ketté szakadásnak állítanak emléket. Egész úton erősen érződött, a társadalmi rétegek nagy szakadéka, mely felé hazánk is erősen tendál: hiányzik az a közép-osztály, mely jólétben él, vhol a gazdagok és a szegények között, egyensúlyt teremtve...

Ezek után az erdőben igazi tünde és manó világba érünk. Élénk zöld, mohos takarókkal fedett kisebb-nagyobb kövek és fák, bármerre nézünk. Az ember akaratlanul is minden fa tövéhez bújó mohás kő mellett apró mesékből életre kelt lényeket vél megpillantani... és erre a fák lombjai között dárdákként beömlő fénysávok csak rásegítenek.

A hegyek fölé kerekedő nap hamar párafelhővel gazdagítja a levegőt, mely igen csak megnehezíti az amúgy sem lankás emelkedőt. Román barátaink az ösvények kijelölésénél nem sokat gondolkodtak: felnéztek hova is kellene eljutni majd, és húztak egy egyenest.

Közel 2 órányi mászás után érjük el a város másik végéből érkező túristaösvény kereszteződését, ahonnan már szinte végig lejt az út, a hegy túloldalára. Fél órányi, ismét csak az ösvények tervezésénél felvázoltakat igazolva, igen meredek ereszkedés után kilépve a fák árnyékából megpillantjuk a Mohos-láp és a Szent Anna-tó között húzódó parkolót és a köré települt büfé épületeket. A levegőt füst és sülő hús illata tölti be... no meg magyar beszéd.

A fák árnyékában számos sátor felverve, körülöttük emberek. Gyors tanácskozás: úgy döntünk előbb lemegyünk a tóhoz fürödni, majd utánna próbáljuk bejárni a lápot. A tóhoz viszont tovább kell ereszkedni, legalább még 100méternyi szintet, amihez energia kell, így gyorsan vételezünk egy jó 35-40cm hosszú, nagyon finom fahéjas Marika Kürtőskalácsot, cirka 700,- Ftos áron. Tuti soha többet nem veszek idehaza a csökevényes méretű és méreg drága utánzatokból!

A tó parton rengeteg ember, a fűben heverészve, vagy a vízben lubickolva. A tó Közép-Európa legnagyobb kráter-tava. Mélysége csekély, viszont épp elég ahhoz, hogy évente számos halálos baleset legyen az áramlatok miatt.

Gyorsan letelepedünk egy szimpatikus helyre, majd a fák takarásában átöltözünk, hogy megmártózzunk a friss vízben. Kráter-tó lévén persze nem vártunk kéz meleg vizet, de a jeges hőmérséklet meglepett mindenkit... de ha már itt vagyunk... Apró, köves és iszapos alján, mint akinek-váratlan-dolga-akadt-és-nem-jutott-el-a-bokorig közlekedünk. Szinte lépésenként, hogy szokjuk a víz hőmérsékletét, és a kavicsokat a talpunk alatt már térdig gázoltunk bele. Végül Peti és Én maradunk csak benne, és nagy levegővel belemerülünk nyakig.

Egy pár perces ázás után, a csontig hatoló hidegrázás érzése miatt a part fele vesszük az irányt. Ennyi elég is volt, hogy elmondhassuk: Szent Anna-tó? Ja, fürödtem már benne...

Kicsit szárítkozunk a napon, majd ismét túrabakancs kerül ránk, irány a Mohos-láp. A parkolóban információt kapunk egy öreg bácsikától, hogy óránkét indul túravezetővel kirándulás a lápba, és igazából csak vele engedett a belépés, így a fenn maradó fél órát iszogatva, a bácsikát hallgatva töltjük.

Az első csendes percek után mire búcsúzni kényszerülünk, már ömlik a szó a bácsiból, a régi rendszerről és világról, meg a mai elfuserált dolgokról. Így többek között megtudjuk, hogy az „ortodox, az egy veszélyes vallás“...

A láp-túra fantasztikus, és összehasolíthatatlan élmény. A világon 5 ilyen láp létezik, olyan növényekkel és állatokkal, melyek máshol, a világon sehol nem élnek, és ezt törvénnyel is védik. A természet eme csodájához sok véletlen és egybeesés kellett: először létrejött a mohos-lápnak helyet adó kráter, és benne a tó... majd később létrejött a Szent-Anna tó krátere, és az ekkor keletkező finom por és kőzet ráülepedett a Mohos-láp tavának felszínére, amin az idők folyamán tőzeg alakult ki... ráadásul nem kevés, mára a széleken 20méter vastag!

Már-már nevetséges a 3 lei belépő, amiért nem csak a 3nyelvű idegen vezetést kapjuk útközben, hanem egy 3nyelvű apró brossúrát is. Plussz nincs szemét, van viszont szépen kiépített fapallók, és a világontúli táj. Aki erre jár, semmiféleképpen ne hagyja ki!

A láp területére lépve egy másik, őskori világba érünk, egy olyan világba, mint amilyen valaha a dinoszauruszok idején lehetett. Az idegenvezetőnk önti ránk a sok információt, magyaráz, mutat... és egyszer csak leveteti a cipőket. No persze sokan óckodnak, de ha itt vagyunk és van egy ilyen lehetőség, miért hagynánk ki?
Mezitláb a lápra lépve furcsa, teljesen elázott vastag szőnyeg érzetet ad, csak a tudat, hogy alattad kb 15méter vastag tőzeg, majd a sok-sok víz és nem a padló, változtatja meg a képet.

Bentebb haladunk, ahol már a csak ilyen környezetben élő húsevő növényeket fotózzuk, plussz az éj fekete tószemeket.

Mint a túra végén megtudjuk, szerencsénkre a csoportban két-három véletlen idetévedt nagyonvárosi csaj is van, akik se cipőt nem vettek le, sem nagyon nem érdekelte őket a dolog, így idegenvezetőnk átvisz minket a hivatalos túra végét jelző kordonon túlra, ahol már ki van épített az ösvény (4db, 10-15cm átmérőjű, 2.5 méter hosszú cölöpökön fekszik a 20×40cm méretű járólap), viszont mint kiderül, egy szakaszon a víz szintje alá süllyedt, így kezdődik a pánik. Szerencséjükre a férfi hozzátartozók voltak olyan hülyék, és hátukra vették őket...

A lápból kiérve, és a kiinduló ponthoz visszaséta alatt beszélgetünk Katival, az idegenvezetőnkkel, így sok „humoros“ dolgot tudunk meg... a csoportról, akiket vandál hozzáállásuk miatt a kollega megfosatott, a pestiről aki forintba követeli a fizetési lehetőséget, a magyarról aki kártyával fizetne, és sajnos ismét csak a magyarról, aki sokalja és nem érti a 3lei-t.

A visszaút első szakasza igen fárasztó kaptató, majd a piros kereszten lefele, 2 órán keresztül komótosan telik. A városba érve a Apor és Mikes források mellett sétálva, belekóstoltunk a szénsavas, konyhasós, bóros, jódos, vasas…stbstb vízbe, biztos ami tuti ne legyünk betegek. Persze ezt még megtoldtuk a szálláson az első nap vásárolt áfonya pálinkával is...

Ma egész nap szinte nem is hallattunk román beszédet, ami igen csak zavart keltett az erőben, és néha koncentrálni kellett, hogy most romániában vagyunk és nem otthon…


4nap – a legsűrűbb program napja
Első reggel, hogy nem ébredtem automatikusan a munkanapokról megszokott 5kor. Pakolás közben enyhén gyanús, hogy amikor egész évben Györgyi magának készíti a kávét, most leküld, hogy csináljam Én... Mire visszaérek, a szoba kis asztalán tonhalas konzervekből kreált "tortán" 30 gyertya lángol... Hát csak nem tudok kibújni alóla... ismét eltelt egy év.

Az első napi kétely, az ár értelmezésével ismét erőre kap, így már csak a kész pakkokkal lépünk ki a szobából. Házigazdáink mosolyognak, rövid beszélgetésbe elegyedünk... bizony erre fele télen minusz 35fokok is repkednek odakinn, és nem csak alkalmanként... a magyarországi utak unalmasak, mert az erdélyin nem lehet elaludni (persze, hogy nem, mert lépten-nyomon éber állapotba ráz egy-egy kátyú, vagy egy szabályokra és beláthatóságra fittyet hányó szemből 90-nel érkező Dacia fénye). A végén azért a fizetésre terelődik a szó, 80 euro / 2 éjszaka / 4fő. Tényleg hihetetlen egy olyan szép panzióban, mint ez.

Ismét autóban, és ismét úton. Egy aprócska kitérőt teszünk, hogy megnézzük a környék egyik nevezetességét: a Büdös-barlangot ami valójában egy mofetta, és a Buffogó-lápot.

Közel 30km után parkolunk le egy üzemen kívüli hotelnél, ahol már táblák jelzik, hogy fél óra sétával megközelíthető a Büdös-barlang. A székelyföldi fürdőhelyek egyik fő vonzerejét a mofetták jelentik. A mofetta vulkáni utóműködésként jelentkező gázkiömlés, amelynek bizonyos összetevői a bőrön át a test véráramába bejutva gyógyító hatást fejthetnek ki. Ezen barlangok kipróbálásánál nagyon óvatosnak kell lenni. A szén-dioxidot is tartalmazó gáz belégzése halálos is lehet...

A környék hegyoldala jellegzetes záp tojás szagban úszik. Szaporázzuk lépteink a meredek ösvényen, mivel egy buszra való csoport totyog előttünk. Rövidke séta után érünk a hegyoldalba kővel kirakott boltíves barlang bejárat alá. A büdös kénes szag itt még erősebben csavarja orrunk. Benn páran vigyázzba állva várják a gyógyulást.
Az előre elolvasottak alapján lassú léptekkel közelítjük meg a bejáratot, nehogy felkavarjuk a belélegezve mérgező, de bőrön keresztül gyógyító gázt. A barlang falán jó méteres magasságig vastag sárga kén kirakódás jelzi az átlagos gáz magasságot. A falak mellett hosszú idők alatt számtalan fenék által fényesre koptatott pad, 10méterre kerítés, mely a mélyebb pontokat zárja el az embertől. Talán jobb is így.

Pár másodperc is, a padok között gugolva eszmélet vesztéshez és halálhoz is vezethet. Egy szikár kisöreg vidáman meséli, hogy nem kevés öngyilkosság volt már itt. Mindeközben lábainkon egyre erősödő forróság kezd felfele kúszni.
Benn a falon tábla, mely magyarul tájékoztat arról, hogy a barlangba nem ajánlott ezüst tárgyakat, mobilt, fényképezőt bevinni... kössz, jó hogy az a tábla utolsó sora, és jó hogy ez a tábla már benn van. Usgyi ki, pakolunk, majd még a csoport előtt még egy rövid időre vissza.

A busz-töltelékek egyre idegesítőbben ki-be lépkednek, és ezzel kavarják a gázt, így indulásra vesszük a figurát. 2-300méterrel visszább elágazás, ahonnan a hegynek fel, tábla szerint 4km-1óra alatt el lehet jutni a Buffogó-láphoz. Rövid haditanácskozás, és neki vágunk.
Persze mondanom sem kell, az ösvény nyíl egyenesen a hegynek felfele megy, így rendesen kapkodjuk a levegőt. A tetőre érve aztán a túl oldalt ugyanez, csak lefele. Menet közben jobbra kis kitérő egy barlanghoz, tábla hirdeti nevét: Gyilkos-barlang. Kénes kirakódás nincs a falakon, de eleget olvastunk már a környék vulkanikus utótevékenységeiről ahhoz, hogy a névtől meghunyászkodva ne lépjünk be. (visszafele azért a kíváncsiságnak engedve gyufát gyújtottunk és lassan fej magasságtól mozgatni kezdtem lefele... a szájnál 10-15cm magasságban a láng egy lobbanással ki is aludt... a szintet egy láthatalan vonallal jelölve már láthattuk is, honnan a frappáns név, hisz egy méterrel beljebb már a gáz szintje kb fél méter magasan lehetett, és a talaj tovább csökkent befele...)

Hosszú, és kicsit dzsungel harcos hangulatú lefele következett. Egyre kellemetlenebbül éreztük magunk az ismeretlenben, térkép nélkül, lassan másfél órája úton, és a lápnak se híre, se szaga. Persze az ösvény T-elágazásba ért, mindkét irányba ugyanaz a jelzéssel folytatódva. Megérzés alapján a bal oldalin folytatjuk.

Szerencsére egy magyar családdal futunk össze, akik pont onnan jöttek, és új lendületet adnak a társaságnak. 10percnyi újabb sár és dzsungel harc után érünk be a lápba... eltéveszthetetlen, mint egy nagy üst víz, mely forrásban van épp. Ahol csak víz felület nyílik a vastag moha és egyéb növényzet között, forrtyogás, buborékolás tör felszínre. Fantasztikus élmény ott állni, hallgatni és látni az egészet. Az ember, leszámítva szerencsére a tényleges megfővést, kicsit beleélheti magát a vasárnapi levesben fővő csirke helyzetébe.

Időnk nagyon telik, így nehézkesen búcsúzunk a helytől. Visszafele sokkal rövidebbnek tűnik az út, villámgyorsan felérünk, majd le az autóhoz. Rögtönzött ebédet tartunk a fák árnyékába állított szebb napokat is látott fa padokon.

Ismét meleg van, ismét kellemes utazni a fémkaszniban... Jó 5re jár, amikor elérjük Gyergyószentmiklóst, ahonnan egy újabb kis kitérőt teszünk. A Gyilkos-tó előtti szerpentin, pontosabban a környező hegyormok, sziklafalak, sötét és égig érő fenyvesek számomra az Erdélyt jelentő táj. Ha le kellene festenem az erdélyi tájat, biztos ezt venném alapul. 20kmnél kicsit többet mászunk, mígnem a másik oldalt elérjük a tavat. A jellegzetes kép, amint a tóból, mint Anyánk tűi a tűpárnából meredeznek ki a víz nátrium tartalma által konzervált fa törzsek. Távolban jobbra látszik minden létrehozója, a hegy, melyről anno leszakadt a patakot eltorlaszoló köhalom. Túristák persze itt is szép számban akadnak, no meg sok kifőzde.

Kicsit szemerkélni kezd az eső, mi meg még egy kicsit megyünk, egészen a Békás-szoros bejáratáig. Itt parkolunk, és utunk gyalogosan folytatjuk a száz méteres falak között. Hátborzongató érzés sétálni közöttük, és nyaktörő mozdulatokkal fürkészni a tetejét. Ahol csak hely engedi bazárosok telepedtek le, mint moha a kőre. Van itt minden, amit túrista álmodni mer: kalapok, ruhák, képeslapok, szines szélforgók, sámlik, edények....

Jó órácska alatt be is lehet járni szinte az egész szorost. A nap egyre laposabba világít, így sietősebbre vesszük. A 13B jelzésű úton haladunk Parajdnak, most már minden kilométerrel közelebb a határhoz. Az órákkal korábbi esőzés nyomán kellemes 15fokos hűvös és apró köd tarkítja az erdei utat... az utat mely kihagyhatatlan annak, aki imádja a vezetés élményét. Hosszú kilométereken keresztül a fennsíkon tekergőzik az út, sűrű erdőkkel körbe véve, meseszép hangulatot árasztva az arra utazónak. Így 1300km környékén járva felüdülésként élem át, és talán mindenki más is az autóban.

Minden jónak egyszer vége van: beérünk Parajdra. Útszélén nagyanyó és nagyapó, útba igazítást kérünk Tőlük. Persze ez a környék is erősen Magyar lakta.

Pár perc, és találgatva állunk meg a keresett házszám előtt. Házigazda jön elénk, és néz ilyedt szemekkel: mára nem várt senkit. Magyarázom, miszerint emailben leveleztünk, előleget is fizettem (3000 Ft, o-ó). Bár továbbra sem érti, és nem tudja mi történhetett, de már ágyaz is a házban nekünk. Másnap kiürül két faház, lesz hol aludnunk, no meg utánna néz a foglalásnak is, mivel azt a lánya intézi általában. Nem értjük Mi sem, de legalább tusolhatunk, és ágyban alszunk... alszunk ha az éjszakai iszonyatos forgalom zaján keresztül mély álomba tudunk zuhanni. Ha lettek volna rémálmaim, a hangokkal keveredve, biztos, hogy egy pesti körúti lakásba álmodtam volna magam. Aztán persze csak sikerült elaludni...


5nap – a kultúra napja
A mai napra séta Drakula városában, azaz Segesváron illetve Korond volt betervezve. Kicsit alakítottunk aztán a nap folyamán ezen.

Elsőnek, rögtön Parajdtól pár kilométerre Korondon álltunk meg szétnézni a kirakodók végeláthatalan során. Az első kettő, na jó talán három kerámiákat (de többségben már inkább a bóvli, tömeg termékeket) kínáló kirakodó után Jómagam máris untam az egészet, mivel mindenhol szinte ugyanazt kínálták. A csajok persze jól bírták, azt hiszem az ilyesmi a génjeikbe van építve.

Lézengésem közepette vhogy betévedtem egy udvarra, ahol olyan mintázatú és minőségű edényekre lettem figyelmes, mint máshol nem. Györgyit is beviszem, 5 perccel később már az egész boltot csomagoltathatnám. Mint kiderül, egy mester házához találtam be. Ilyés Vészti Mihály úr és neje olyan mintákat is használ, melyeket már a többiek nem annyira, vagy feledésbe merültek. Pár tányérral, és bögrékkel gazdagszunk...

Alig haladtunk ismét pár kilométert, Farkaslakán újból látni való csábított minket. Egy részt egy lenyűgöző, nagyon régi sírokat tartalmazó temető, más részt pedig az itt található Tamási Áron sírja.

A temetőben virágoktól tarka, sűrű és magas fűből az ég fele meredező, az idő vasfogának nyomát őrző, dülöngélő sírkövek régi időkbe engednek pillanatnyi belépést. A széltől s esőtől szinte teljesen simára kopott kövek egyikén-másikán már alig kivehető a felirat, zuzmó telepek takarják a felületeket. A sírkert mellett, gondozott elkerített részben kopjafás sír: Tamási Áron nyughelye. Előtte hatalmas faragott kő, körülötte kilométernyi magyar nemzeti szalag. A levegőben történelem régmúlt szaga.

Tovább indulunk, a könyvárus néni add egy tippet: nem messze, Szejkén van a Székelykapu múzeum 12 különböző stílusú kapuval, és Orbán Balázs sírjával. Ekkor már látszott az előzetes programterv bukása, sőt igazából már teljesen el is bukott.

Persze egy útba igazítás Romániában nem elég: eltévedtünk, vagyis pontosabban nem találtuk a múzeumot. Aztán szinte már-már felhagyva az egész kereséssel, Székelyudvarhely fele tovább haladva egyszer csak balra a fák között pillanatra feltűntek a kapuk. Tábla semmi továbbra sem...

Parkolunk, majd gyalog indulunk a domb oldalra állított kapukhoz. Hamar itt is hatalmába kerít a büszke Magyar érzés, ahogy jó pár kapun megpillantjuk a nemzeti színű szalagokat, a kapukba faragott istenhozzádokat. Egyszerűen megérint a hely szelleme.

A legutolsó kapunál kisebb csoport fog körbe egy öreg urat a fűben, aki jó ízűen mesél... mesél Orbán Balázsról, hogy négyszer temették... mesél a mai fa faragókról, mennyire nem értik már a múltbeli jelentőségét a faragásoknak... meséli hogy a kopjafák legfelső mintája a halott nemét jelöli (gömb-férfi, tulipán-nő), és azt, hogy Tamási Áron milyen szép női szimbólumot kapott a saját fájára... meséli hogy Orbán Balázs egy évtized jelölő kalárissal kevesebbet kapott, mint amennyi járt volna neki... mesél a múltról, hogy milyen volt akkor Magyarnak lenni, és élni Erdélyben. Csak állunk és hallgatjuk ámulattal.

Egyszer csak a tarisznyából előkerül egy nagy alapú könyv, és már nyílik is. Régi fotókon keresztül mesél tovább a környékről, hogy a Gyilkos-tó 30 év múlva eltűnik mert visszatölti a patak a medret, hogy hogy nézett ki a Békás-szoros amikor még facsúzdákon szállították le a kivágott fákat, és út sehol nem volt...

Aztán az összeverődött társaság egyik tagja csak rákérdez: kinek köszönhetjük ezt a millió hasznos útravalót? Az úr szerényen csak a könyv bortójára mutat:
Vofloki György... 5 könyv szerzője, jelenleg a 6.-on dolgozik, amúgy tanár. Könyvei főleg Romániában kaphatók, persze magyarul, bár Debrecenben nyomják azokat.
A tanár úr lassan útnak indul, míg mi Orbán Balázs sírjánál álldogálunk még egy kicsit. Leérve épp Vofloki úr arról beszél az egyik hallgatóság taggal, hogy udvarhelyre stoppolna be, így felajánljuk az egyik ülésünk, hamár úgy is arra tartunk. Útközben aztán továbbra is kapjuk a tanár úrtól az információkat a környékről: ha balra fel, a hegy tetejére tekintenek, láthatják azt a kápolnát... lassítsunk, balra a templom tetején a cserepekből kirakott K.G. Kiss Gergelyt jelenti, aki... forduljunk balra, ezt az utat 1914ben nyitották, és Orbán-útnak is hívják, mert... és így végig, míg egy kis utcában megérkeztünk egy tömbház mellé, ahol Vofloki úr kiszállt, megköszönve a fuvart, és a jó hallgatóságot, mi pedig a csodás idegenvezetést.

Milliónyi új információval a fejünkbe csak mosolygunk, miközben visszakanyarodok a piactérre (...régen egybe függő tér volt, de mára a templom alsó- és felső-piactérre bontotta a helyet...) parkoló helyet keresni. Nagy élmény volt hallgatni a tanár urat...

Parkolunk, és sétára fogjuk, bár kevés a szép régi épület, és igazából hamar fel is adjuk a körsétát. Úgy is megtudtunk minden fontos információt már...

Milyen nap is van? Gondolkoznunk kell, de meg van: vasárnap. Az utcákon alig van ember, a kiülős helyek egy kivételével zárva. Leülünk egy kávéra, no meg, hogy használhassuk az illemhelyet... Kicsit ücsörgünk, miközben a tanár úr a fő téma persze, aztán autóba ülünk és a szállás fele vesszük az irányt.

Ismét egy fantasztikus napon vagyunk túl, rengeteg új élménnyel.
Jól fog esni az alvás...


6nap - a só napja
A mai nap a sóról szólt. A sós vajas kenyeres reggeli után lesétáltunk a sóbánya bejáratához, ahol már hatalmas tömeg dúródott egy épp ott álldogáló csuklósbusz ajtajainál. Tisztára a Moszkva-tér, hétkönap délután 4 órakkor... Jól fog jönni néhány elsajátított gyakorlat.

A pénztárhoz pozícionálva magunkat elsőként az árakat kerestük: 8,- lei valami kúrálós menet, és 20,- lei a bánya látogatás. Nagyon csábítóan hangzott azt utóbbi lehetőség, de azért először a „sima“ menetet szerettük volna, ami persze ismét csak félrevezetés volt.

Az olcsóbb ár a gyógyúlni vágyók számára van, míg a termek végig látogatása a 20,- lei. Kicsit meglepődve de fizettük, majd elkezdődött a következő buszhoz igazodás. Enyhe széles terpesz, jobb láb picit hátrább, karok csipő mellett feszesen, váll kicsit hátrahúzva, fej busz érkezésnek ellentétesen, de a napszemüveg mögött a szem visszatekint. Ha a beállás kész, várjuk meg a buszt, majd annak megérkezésekor, jobb lábbal előrelépés a busz ajtajáig, míg kezek határozottt modulattal kicsit szét. Aztán már csak jobb kézzel fel kell húzni magunk a buszra. Megértettük? Akkor lássuk...

Kb 15perccel később megérkezett két busz a mélyből, és a tömeg egyszerre megpróbált felszállni. Az gyakorlat előny, így fenn vagyunk gyorsan. Egy röpke oxigén mentesítő pillanatig még álldogálunk egy helyben, majd meglódul a busz, és az utca másik oldalán nyíló bánya bejáratán indulunk a mélybe.

Kb 7percnyi menet után leérkeztünk a végállomáshoz, és kiléphettünk az előcsarnok hűvös és tiszta levegőjébe. Egy újabb fa ajtónál korlátokkal szűkítve a tömeget egy fotocella számolón gyorsan leolvashattjuk, hogy aznap már 2460 ember járt lenn. Az ajtó mögött aztán egy hosszú lépcső sor, melynek a végén beléphettünk a termek elsőjébe.

Itt 4nyelvű tájékoztatókon végig olvashatjuk a bánya és a só történetét, melyek igen érdekesek, és legálabb képbe rakja az embert hova is jött le. A méretek idelenn hatalmasak. A termek teteje lehet vagy 15 méter magasan, a padló, a falak, a menyzett koszos sótömbök. A termek sorában utolsóban állandó fotó kiállítás és óránként torna. Az emberek lépten-nyomon tollasoznak, pingpongoznak vagy hintáznak, illetve a fal mellett egymást érő padokon sziesztáznak.

Kb 2óra lenn eltöltött idő után, és egy-egy só kristály megvételével teljessé tettük a kirándulást, majd felutaztunk a felszínre.
Ezek után egy rövidke kajálást követően kocsiba ültünk, és irányba vettük Szovátát, ahol Európa legnagyobb sós tava van, a Medve-tó. Persze ismét eltévedtünk egy kicsikét. Nagy nehezen több út szélen sétálót megkérdezve eljutottunk a tó fölötti parkolóhoz.

A belépő 4 óra után kedvezményes, 10 lei, így 15percet várakozunk a sorban. A tó magában impozáns, de a sok ember és kiépített kiszolgáló épületek illetve stégek együttese már rontja a képet. A víz sós, de nem a megnyerő sós kategória, legalábbis a partnál csak a tenger sósságára hasonlít, így nem okozott hatalmas és mindent elsöprő sikert. Az elkerített „gyerek“ rész alja egybefüggő alga szőnyeg, így a lépcsőtől enyhén lejtő fa medencében mozdulatlanul tudunk eljutni a másik végébe. A visszajutás? Az egy másik kaland. A sós víz szembe fröccsennése nélküli menet pedig bónusz pontokat ér...

Rövidke fürdőzés és utánna napozást követően visszaindultunk a szállásra. Útközben vettünk az útszélén eddig is nagyszámban ácsorgóktól kukukjzát, azaz fekete áfonyát, valami égbe kiállítóan alacsony áron (5liternyi cirka 1.800,- Ft, az itthoni árakat inkább meg se nézd) melyből este már a csajok el is kezdték készíteni a pálinkát! Ugye milyen angyaliak?

A sötétedéssel kiültünk beszélgetni egy finom kis borral, majd csatlakoztak hozzánk a házigazdák is. Az öreg, igen nagy mesemondóként sokat mesélt nekünk az életükről, az itteni telekről, vagy épp egy-egy kirándulásukról.
-Amikor az első járattal felvonóztunk a fogarasi libegővel, az minden oszlopnál megállt, hogy megzsírozzák a görgőket, no és ilyenkor vagy 2 métert zuhant a kabin...
-Ugyan már Endre, nem volt az csak fél méter volt!
-De ha mondom, hogy 2 méter! Na, kinn alszom, ejnye, no, ha azt mondom, úgy volt...

Míg a mutter a mindent és mindenkit kigyógyító füvekből készített teák csodás világába vezette be a lányokat.
-Minden ami szúr, jó torokra!

A kellemes csevegés és 2liter bor után aludni térünk. Az égbolton millió parányi fényes csillag... Jót alszunk ma is.


7nap - kegyelet napja
Ismét pakolunk, újabb felfedezésre váró hely vár ránk. Azért még indulás előtt házigazdáné kérésünkre megmutatja a sószurdokot a falu határában.

Itt a felszínre kerültek a só rétegek, mivel egy patakocska lemosta a földet róluk. A mezőből előbukkanó fehér foltok, és az esőzéstől fantasztikus miniatűr kanyonokat formázó só sziklák lenyűgöző látványt nyújtanak. A szurdok közepén kacskaringózó patakba jobbról és balról is hófehér, kritály tiszta só kirakódásokkal szegélyezett csermelyek közelítenek... itt minden sós, még az iszap is, melyben fürödni is szoktak gyógyulást keresve az emberek. Ámulunk, míg házigazdáné marokszámra gyűjti a teának valókat.

Begyűjtünk pár emléket a szurdokból, majd útnak indulunk: először Marosvécsre szeretnénk eljutni, Wass Albert sírjához. Szovátán keresztül, egy igen alsóbb rendű úton autózunk. Na ez már az igazi romániai út, amiről régen beszéltek az öregek idehaza. Kátyú kátyú hátán. Ráadásul szakaszonként jó a minőség, ahol haladósabbra lehet fogni, és vannak nagyobb kátyú szőnyegek, amikbe meg az előbbi szakaszból belerongyolsz. Aztán jön a csúcspont: épp egy hegynek felfele küldjük, meredek, mint errefele minden gyalogos ösvény is, így kicsit jobban pörgetem... már majd nem a tetőn vagyunk, amikor egy 10km/h tábla ugrik elénk, mögötte meg rögtön egy jó 15centis lépcső keresztben az úton... fék és kormány balra el, de a tempó még mindig 60körüli, így dobbantunk egy kicsit... tuti nem esett jól a kocsinak. Nekem sem.

Még jobban visszaveszek a tempóból, de szerencsére egy órányira meg is érkezünk Marosvécsbe. Szerencsére nincs hol eltévedni, a főúton haladunk tovább, a bal kézre, jóval az út szintjétől feljeb fekvő kastélyig. Leparkolunk a tövében, és a hosszú lépcsőn felfele vesszük a lépéseket.

Fenn zárt kapu fogad minket, de Györgyi már ki is szúrta a kicsit lentebb körbe vezető ösvényt, így séta le majd balra. A túl oldalt csak nem találjuk a jó utat, a könyv által írt angol kertbe, de szerencsénkre épp jön felfele egy idős néni, aki szívesen bekísér minket a kastélyba, és akkor ott keresztül vághatunk a kertbe.
Épp az jár az eszembe, hogy a könyv szerint a hajdani írók találkozójának helyt adó patináns kastélyban manapság szellemifogyatékosok szanatóriuma van, és a néni odatart... amikor Györgyi kérdése repül a levegőben:
-Látogatóba tetszik menni?
-Nem, Én ott lakom. Beteg vagyok.

Egy lépéssel távolabb húzódtam, miközben próbáltam kezem mögé rejteni a mosolyom. A kapuban aztán egy öreg románul hevesen vmit magyarázni kezd nekünk. A néni kurtán fordítja, hogy amíg ebéd van, nem mehetünk be, ezzel Ő elsétál befele, Mi pedig így hát várakozunk. Eltelik kb 10 perc, amikor már csak mennénk, szerencsénkre épp jön egy egészségesnek tűnő férfi, akit gyorsan le is szólítunk. Hamar engedélyt kapunk, hogy gyorsan a házat megkerülve elmenjünk a kertbe, persze szigorúan tilos a betegek fotózása... nem mintha terveztem volna a csodás utunkról szóló kép anyagot szinesíteni egy kis őrültekről szóló portréval...

Megkerüljük a kastélyt. A mögötte fekvő aggastyán korú fák alatt előbukkan a Helikon asztal, és mögötte Wass Albert sírja hatalmas mennyiségű nemzeti színű szallaggal, és koszorúkkal. A két nemzet közti ellentéteket milyen jól tükrözi ez a helyzet is: itt nyugszik egy író, mely magyarságért küzdött, és most a régen a nagy írók találkozójaként szolgáló épületben gyogyósok rohangálnak...

Tordának tartunk. Az út végre európai szintű, így tempósan faljuk a kilométereket. A hegyek rövid időre eltávolodtak, és ezzel az útszélén árusítók portékái is változnak: nincs szeder, gomba vagy áfonya... csak kristálypohár, dinnye, paradicsom...

Torda igencsak nagy város, bőségben románokkal... közúti táblázás szokásosan kritikán aluli... ismét megszívjuk, hogy a kereszteződésekben általában ha jelzik az irányt, akkor az út végén levő településsel jelzik azt (lehet, hogy az 400km-re van tőled, de mit számít). Autókázunk hát egy kis plusszt a délutáni csúcsban, majd amikor hibánk teljesen nyilvánvalóvá válik, megfordulunk és újra játszuk a dugót. Nagy nehezen sikerül megtalálnunk a helyes irányt kifele Torockónak. Az Aranyos patakot követve betonlapokból kirakott 75ös úton megyünk egy darabon, majd lefordulunk a már ténylegesen Torockóba vezető útra. A könyv előre figyelmeztet, hogy ez a rész igencsak rossz állapotban van, így elejétől visszafogott tempót nyomunk.

Az időközben az útszéléig visszahúzódó hegyek között elénk tornyosul már a Székelykő közel 1200méteres orma: megérkeztünk. A jellegzetes 150-200éves hófehérre mázolt kis házak között a fő térre gurulunk, ahol a szállásunk is van. Szállásadónk rögtön a vacsorával fogad minket, egy óra múlva ha megfelel nekünk is tálal. Persze nekünk minden megfelel, ha meleg kajáról van szó. Kicsit drágább ez az utolsó szállásunk, mint a többi, viszont reggelit és 3fogásos vacsorát is magába foglalja. A ma esti menü savanyú leves, vadassal, aranygaluskával... Azért a megérkezésünkre inni kell, így Petivel a vacsorához tartozó igencsak jó anyagnak bizonyuló kisüstivel koccintunk... gyorsan kétszer is.

Nehézkesen megy a vacsora után a felállás, úgy teleettük magunk, de még körbe szeretnénk nézni a faluban, amennyire a lemenő nap fénye még engedi. Bár a teret elrondítja egy beton tömbház, egészében igazi időutazás a házikók között lépdelni. Vert falak, ős öreg fa kapuk, aprócska ablakok, kedves és vendégszerető falusiak... Kicsit még kiülünk a fő térre kártyázni és magunkba szívni a friss levegőt. Lefekvés előtt Petiék találnak a szobájukban egy 1915ös dátumozott újságot, és képes beszámolót a hadszintérekről... hímes tojásként kezelve átlapozzuk még mielőtt ágyba zuhanunk...

Még két nap... Azért jó lesz már hazamenni... csak ne lenne egy aprócska picit-maradnák-még-érzés is bennünk... Fura e kettősség.


8nap - a nagy mászás napja
Kiadós reggelivel indítjuk a napot. Torockón azt mondják, ez az a hely a világon, ahol minden nap kétszer kel fel a nap... (először a hegy mellett, majd miután eltűnt mögötte a tetején újra). Ez a mai reggel kimaradt, de már úton is vagyunk, hogy megmásszuk a Székelykövet.

A kék kereszt jelzésen indulunk a házak között a hegy fele. Útközben aprócska kitérőre csábít a tábla: vízimalom múzeum. A sajnos nem túl jó állapotban levő malmot elhagyva kiérünk a házak közül, és a kopár hegy oldal lankás elején sétálunk. Lépten nyomon hátrafelel tekintünk, ahogy a völgyben meghúzódó település fölé kapaszkodunk. Jobbunkon előbukkan a távolban régi korok mesés idejét hirdető Torockószentgyörgy várromja, előtte az akasztó dombbal. A nap egyre magasabbra ér a hegy felett, és az árnyék szegény ösvényen ömlik rólunk a víz.

A lankásabb szakasz apránként neki vezetett minket a hegy közepén meghúzódó hasadákba, ahol meredek, igen fárasztó és köves mászásba kezdünk. Aprócska csermely csobogása verődik a kövek alól, szinte 50 méterenként állunk meg levegőért. Hátunk mögött már aprócska pontokká zsugorodtak a házak.

A tető alatt 2-300méter szinttel elérjük a forrást. A helyiek szerint a legnagyobb szárazság idején sem apad el a víze, ennek is köszönhették többek között a vár lakói, hogy a legnagyobb ostrom alatt sem volt gondjuk az ivóvízzel. Jól esik a hideg víz. Pillantgatunk felfele, de még van mászás. Füves, enyhébb meredekségű részen mászunk a gerincre, ahol szél és eső koptatta magyar nemzeti színűre festett kő fogad minket, mögötte pedig szemkápráztató látvány... a horizontig elnyúló mezők, rétek, települések apró foltjai a nagy takarón, a távolban vibráló levegő, balra kisétálva a hegy szélére az aprócska Torockó látványa... Kicsit pihenünk, csak kb 2óra alatt értünk fel, majd Györgyit hátrahagyva (nagyon elfáradt szegény a mászásban), Mi még tovább mászunk kicsit, a tetőre, ahol két nemzeti színűre festett beton oszlop áll. Innen akadálytalanul körös-körül lehet nézni a környék alacsonyabban fekvő pontjaira...

Lassan visszafele vesszük az irányt. A piros jelzésen a hegy másik oldalán indulunk el. A meredekség változatlan, csak nem köves, hanem a napokkal korábbi esőzések utáni túristák feneke által simára egyengetett földes ösvényen. Szerencsénk van, mert már annyira száradt a sár, hogy nem csúszik, de így is sokszor fától-fáig tudunk csak ereszkedni. Kb fél órányi sarkon állás után lankásabbá válik az erdő, majd még pár perc és kiérünk a kopár részre. Balra, visszafele a falunak tartunk, miközben egy hatalmas juhász kutyával találkozunk. Méreteiből adódan a társaság félszen közelíti, majd Györgyi persze keksszel leveszi a lábáról (kis hijján a kutya meg a kezét, amikor kézből próbál egy kekszet adni neki).

A faluba érve úgy döntünk letusolunk, majd visszasétálunk egy pohár borra és a Székelykő megmászást igazoló okmányokért a Forrás kocsmába. Jól esik a pince hűs bor, és elhallgatjuk a másik asztalnál üldögélő öregeket, amint beszélgetnek. Megtudjuk, hogy fenn, egy kicsit a túl oldalon lefele van egy barlang, melyben egy feneketlen tó. A helyi öregek számtalanszor próbálták kötelek végére kötött kővel megmérni a mélységét, de még nem sikerült... vagy hogy a Kőkapu nevű barlangon keresztül egy barlang rendszerbe lehet jutni, amin keresztül pedig a tetőről le a falu szélébe... Egyre erősödik bennünk a gondolat, hogy bizony itt még több napot kellene eltöltenük, annyi a látni és felfedezni való...

Ismét letolunk vacsora előtt pár felest Petivel, és jöhet a 3 fogás...
Kártyázunk még egy kicsit, majd elnyom minket az álom.


9nap - a hazautazás napja
Csomagolással indul ez a nap is, de azzal a tudattal, hogy ez már az utolsó. Megreggelizünk, majd búcsúzunk, és Tordának vesszük az irányt. Az itteni sóbányát magyar ismerősök ajánlták, még a parajdinál. A városban aztán a torockói útbaigazítások és az útikönyv alapján hamar megtaláljuk a bánya parkolóját. Kinézetre, mintha egy szekszárdi dombságban levő pince lenne. Kővel kirakott boltíves bejárat, kicsi faajtóval, műanyag előtetővel. Látszi, hogy még nem fedezték fel a túristák... A beugró 8 lei per fő, és bár nincs már lei-ünk, forintban megoldjuk a pénztárossal. Szemközti bódéban 3 nyelvű útmutatót vásárolunk a maradék banikból összerakva az 5lei-t.

Mivel nincs idegenvezető, gyors illemhely látogatás után (lenn nincs wc) neki is indulunk. Az ajtó mögött folyosó, lábunk alatt víz tocsog, pár méterrel beljebb már a falakon mindenhol só kirakódás... Közel 300méternyit sétálunk befele a hegy gyomrába, amikor elérjük az első oldaljáratot, melyen tábla figyelmeztet, hogy tilos a bemenet. A falak érdekes hullámosak, mint az útmutatóból megtudjuk, a légáramlat formálja ilyenre őket!

Következő járatban hasonló fa ajtó, mennénk is tovább, de Györgyi közelebb megy, és kiderül, hogy ez a Erkély-terem, a visszhangok terme. Hát nem tudom hány túrista veszi észre ezt... Belépünk, és egy aprócska termben találjuk magunk, melyben két elkordonzott erkély lóg egy sötétségbe. Ha már visszhang-terem bekiálltunk... vagy 15másodpercig jön a válasz egyre halkulva... Feledhetetlen élmény, úgy hogy még egyszer eljátszuk.

Nem messze újabb terem, már ajtó nélkül, benne az egyik felszállításra szolgált hatalmas fa szerkeszet. Ezt követően egy hasonló szerkezetet tartalmazó helységbe érünk, ami nem annyira látványos, mint hatalmas. Még Torockón mondta az egyik öreg, hogy sokan itt észre sem veszik a Rudolf-bánya lejáratát és felmennek a felszínre, csalódottan. Így hát Mi még nézelődünk, és a szerkezet mögött rá is lelünk a lefele induló fa lépcsőre.

Reszketeg lábakkal indulunk a ki-tudja-hány-éves fa építményen, majd két forduló után kilépünk a Rudolf-bánya tetejére! A terem 42méter magas, trapéz keresztmetszetű, koporsó formájú... Mi pedig ennek a tetején állunk, körbe a falbavert fa cölöpökre fektetett pallókon körbe lehet sétálni... Györgyi és Peti persze nem hagyhatja ki, és már el is indultak körbe, Mi Olivval csak a falhoz simulva próbáljuk visszanyelni a szivünk, és megállni a rememgő lábainkon... jó dolog itt tériszonyosnak lenni...

A mélybe egy 13 emeletnyi fa lépcső sor vezet, szintenként a falba vésve a tárás időpontjával... A legfelső még az 1800as évek közepéről való, itt a lépcsőfokok rendesen megkopottak is, nagyon figyelmni kell, nehogy a só poros mélybe essen az ember. Lassú léptekkel haladunk lefele, itt elég nagy a gyalogos forgalom mind lefele, mind felfele...

Hatalmas sóhaj szakad ki belőlem amikor végre szilárd talajra léphetek a terem aljában... melyet egészpében só törmelék borít... Jobb távoli sarokban, a terem felét elzáró kordon mögött még most is bányásszák le a falakról a sót, bár úgy tűnik, csak azért, hogy előkészítsék a termet a túristáknak. Rögtön balra gigantikus kürtő, teteje vhol a terem tetején is magasabban: ez a Mária-kürtő. Györgyi már a szélén áll, a korláton keresztül csodálja az ember és természet alkotta helyet. Közelebb lépek, és ismét remegni kezdenek a lábaim: a kürtő lefele még majd 50méternyit folytatódik! Leírhatatlan az érzés...

A terem bal oldali trapéz faláról só cseppkővek lógnak a sárgás fényben. A kihúzott, másfél méteres állvánnyal bohóckodom a kordon szélénél, hogy megtaláljam azt a pozíciót, ahonnan a legtöbb látszik a falakból...amikor az egyik munkás int, hogy menjek be a kordon mögé. Nézek jobbra-balra, de úgy tűnik nekem mutatja, így hát bebújok. Jó 20méterrel beljebb állítom le az állványom, na ezek tuti olyan képek lesznek, amit más nem nagyon csinált. Elindulok a másik oldalra, közben a sarokban dolgozó munkások kiabálnak felém vmit, mire a beengedő csak legyint feléjük, hadjanak. Hát ilyen sem volt még...

Készítek pár képet, megköszönöm a lehetőséget és indulunk felfele a lépcsőkön. A terem tetjénél még nem közvetlen fel, a folyósóhoz megyünk, előbb balra megnézzük a Mária-kürtő tetejét, vmint a gazdagok lépcsőjét, melyen régen a gazdagok, a szegény-pór néptől külön jöhetett az itt felállított kápolnához. A falakon, a korlátokon, a lépcsőn, a lámpákon mindnehol só... érdekes látványt nyújtanak. Kifele tartva azért csak benéztünk még egy hahóra a visszhang-terembe, jó móka, majd indulás hazafele.

A 75-ös úton haladunk, mely ismét csak egy felejthetetlen szépségű választásnak bizonyult. Az út végig követi az Aranyos-patakot, mely néhol összeszűkűl, néhol 40-50méter szélessé terül, miközben a környező magas hegyek lábai között tekergőzik. Az út minősége elfogadható, bár akadnak gyilkos vasúti átjárók... Időnk hiányában most kihagyjuk az Aranyosfői-jégbarlangot, majd rövidesen ráfordulunk a 76-os, Nagyvarádra vezető útra, és lassacskán elbúcsúzunk a hegyektől.

Pár órával később átléptük a határt Ártándnál, és az autópályán halál unalomban száguldunk Pestnek...


A mese itt most rövid időre véget ér, de érzem, hogy hamarosan még folytatódik a tündék s manók mohás erdeiben, égig érő meredek szürke sziklafalak között, a legendák és mondák földjén...

Ha idáig elértél az olvasásban, most köszönettel búcsút intek. Bízom benne elbeszélésem legalább egy aprócska képet adott Erdélyről.
Értékeld az élménybeszámolót!
8.8 (10 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:
Paraferee - 2010.11.02. 18:19

Kedves futestechnika,örülök, hogy tetszett a beszámolóm, sok hasonló ide nem feltöltött túrám beszámolóját megtalálod a www.paraferee.hu oldalamon. Bízom benne, hogy további kellemes perceket tudok velük szerezni Számodra.

futestechnika - 2010.11.02. 08:48

Szuper jó olvasmány, sok ilyen kellene ide:)

Paraferee - 2010.03.05. 20:15

Köszönöm. A legjobb az, hogy már tervezem a nyári legújabb erdélyi körünket... :-)

aalexaa85 - 2010.03.05. 13:16

Egyszerűen fantasztikus, hogy milyen vadregényes tájakon járhattatok, nagyon tetszett a leírás, és hozzá a fotóalbum... hát egyszerűen mesés. Bolond, aki ezek után nem vágyódik el ide. :)

loti6 - 2010.03.04. 04:50

Köszönöm a részletes beszámolót, élmény volt olvasni. Talán egyszer mi is eljutunk ezekre vagy hasonlóan varázslatos helyekre

janihaverja - 2010.02.04. 20:13

Én is ezt kívánom Nektek:)

A fotók is nagyon jók.

Paraferee - 2010.02.01. 17:24

Köszönöm. Legyen szerencsénk a következő élmény beszámolómnál is :-)

További fotókat találsz a túráról a http://picasaweb.google.com/paraferee oldalon

janihaverja - 2010.02.01. 11:46

Nagyon élvezetes olvasmány volt, gratula. Bárcsak tudnék én is így írni!


Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Magyar  Română  Slovenčina