Paris, toujours

Franciaország Párizs

Ott-tartózkodás ideje: 2010. márc. 05.  - 2010. márc. 08. (3 nap)

8 hozzászólás I 6 801 látogató olvasta. Rögzítve: 2010. márc. 22. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar rider71 Beszámolója

Cimkék: calvados  eiffeltorony  latinnegyed  marais  montmartre  notredame  párizs  saintchapelle  versailles 

Párizs. Na innen kezdődnek a nehézségek, mert a Fények Városáról már annyi mindent írtak/festettek/énekeltek, hogy avval Szajnát lehetne rekeszteni. Mi lehet a titka a világ leglátogatottabb és legromantikusabb városának? Miért keresett itt hosszabb-rövidebb ideig menedéket többek között Van Gogh, Picasso, Hemingway, Faludy György, József Attila, Ady Endre, Oscar Wilde, James Joyce, Kerouac, Ginsberg, Jim Morrison (és Cseh Tamás révén Antoine, Fáskertyné, Lee van Cleef, Szabó Kálmán)? Milliószámra érkeznek ide a zarándokok, hogy választ kapjanak ezekre a kérdésekre, lelkesen végigjárják a szimbolikus épületeket és némelyikük kissé csalódottan távozik. Mert Párizs titka nem (csak) az Eiffel toronyban vagy a Notre Dame-ban rejlik, hanem valami megfoghatatlan varázslatban. Finom szövésű bűbáj ez, ami nagyon sok apró szálból áll össze. Hónaljakban siető baguette-ek a reggeli utcán, a Szajna vizének napfényes tükörjátéka a Pont Neuf pillérein, friss kávé illata egy kávézó teraszán a Latin negyedben, bohókásan-elegánsan megkötött kendő egy nő nyakában, sanzonokat játszó tangóharmonikás egy metrókocsiban – jelentéktelennek tűnő apróságok, melyek észrevétlen leplet szőnek a város köré, és rabul ejtik a nyitott szívvel és nyitott szemmel közeledőket. Édes rabság ez, amiből szomorúan szabadul az ember, amikor el kell hagynia a várost, és magában azonnal a visszatérést tervezi. Mert Párizst nem lehet egyszer megnézni és kipipálni. Párizs egy bohém, életművész fiatalember, a költészet és a jó borok rajongója, aki mindkét nemre nyitott és egy idősebb nőbe szerelmes. Párizs egy könnyű drog, mely éppen csak birizgálja az ember tudatalattiját, de az élmény egy életre bevésődik.
„If you are lucky enough to have lived in Paris as a young man, then wherever you go for the rest of your life, it stays with you, for all of Paris is a moveable feast” - Hemingway


MEGÉRKEZÉS LONDONBÓL

Nincs is annál jobb, mint vonattal megérkezni valahová, kihagyva a lélektelen repülőtéri csarnokot és a külvárosi zötykölődést. Az ember csak leszáll a vonatról, kisétál a pályaudvarról, és (jó esetben) a város szívében találja magát. Különösen jó érzés ez, hogyha az illető pályaudvar a Gare du Nord és az a bizonyos szív Párizshoz tartozik.
A pályaudvarról kilépve régi emlékek rohantak meg. Az augusztusi éjszakába mér beférkőzött a közelgő ősz hűvöse, este 11 óra volt, és életemben először megérkeztem Párizsba – autóstoppal. Ady hatására a Gare du Nord-nál rakattam ki magam, és a fiatal srác, aki idáig hozott, „Attention, Paris!” felkiáltással búcsúzott el tőlem. A pályaudvar éjfélkor bezárt, így sorstársaimmal a bejárat tövébe vackoltuk be magunkat reggelig. Most itt álltam ugyanazon a helyen húsz évvel később, de ezúttal nem a hálózsákommal bajlódtam, hanem a taxik felé vettem az irányt. Változnak az idők. A taxisok egytől-egyig észak-afrikai bevándorlók voltak, ami még nem is lett volna baj, de – feltehetően algériai – sofőrünknek fogalma sem volt a megadott címről. Lelkesen mondogattam neki az előre begyakorolt francia mondatokat, de persze a válaszaiból csak egy-egy szót értettem, így maradt a térképmutogatás. A GPS sem volt a helyzet magaslatán, de végül sikerült megtalálni a Marais negyedben a szállodánkat. A Jardin du Marais hotel több épületből állt, melyek a közös belső kertre néztek. Hamar kiderült, hogy miért volt olyan olcsó ez a négy csillagos szálloda (az Eurostar-os vonatjeggyel együtt kevesebb, mint féláron adták): a mi épületünkben nem volt jó a lift, és nem is javult meg a három nap alatt (felújítás alatt áll). Négy emelet, hetven lépcsőfok. A bőröndöket azért felvitettük a londinerrel, de egyébként nem bántuk, legalább mozgunk egy kicsit. A szobában volt egy kisebb amerikai konyha is, amit a reggeli kávéfőzéstől eltekintve nem nagyon használtuk. Rövid tollászkodás után kiléptünk a fagyos éjszakába (ki gondolta volna, hogy március elején ilyen hideg lehet Párizsban?), és kezdetét vette a varázslat.

MARAIS

A Marais negyed eredetileg pontosan az volt, amit a neve is sugall: mocsaras, lápos terület. A 13. században a templomos lovagok feltöltették, az így nyert területet aztán évszázadokig zöldségtermesztésre használták. A 16. században kezdett beszivárogni az arisztokrácia: lépten-nyomon épültek a grandiózus paloták. A nemesség Versailles-ba költözésével a negyed hanyatlásnak indult, majd a 19. század végétől újabb arculatváltás kezdődött. Először a pogromok elől menekülő kelet-európai zsidók vetették meg a lábukat a negyed déli részén, majd megérkeztek a kínaiak és letelepedtek az északi oldalon, végül a meleg populáció vetette meg a lábát az izraelita közösség tőszomszédságában. Kimondhatjuk tehát, hogy a Marais negyed nem a legerősebb bástyája Le Pen szavazótáborának.
Sokat sétálgattunk ebben a sokszínű negyedben, ahol békésen megférnek egymás mellett pajeszos-kalapos zsidók és kézen fogva járó férfiak. Az építészetre és korhűségre sem lehetett panaszunk, a negyedet viszonylag érintetlenül hagyta Hausmann báró nagyszabású városrendezési terve a 19. század közepén (ekkor dózerolták le a könnyen elbarikádozható, zegzugos, középkori negyedeket, és alakult ki Párizs mai arculata a széles sugárutakkal).
Rögtön az elején megismerkedtünk Európa első tudatosan tervezett és épített terével, ami IV. Henriknek köszönhetően a 17. század elején (nagyjából a Pont Neuf-fel egyidőben) kezdte meg földi pályafutását Place Royale (Királyi tér) néven. A francia forradalom után az állam annyira el volt ragadtatva az elsőként nekik adózó vogézektől, hogy a város legszebb terét a tiszteletükre átkeresztelték Place des Vosgues-ra. A négyzet alakú teret 36 egyforma, klasszikus francia stílusban épült ház határolja, egységesen meredek cseréptetőkkel és hatalmas manzárd ablakokkal. A házak földszinti részén széles boltíves árkádsor húzódik, kávézókkal és galériákkal. Középen park áll, eredeti szökőkutakkal és XIII. Lajos nem éppen eredeti szobrával (az első változatból ágyút öntöttek a forradalom idején). A tér neves lakói közé tartozott többek között Victor Hugo és Richelieu bíboros is. A tér mögött egy art nouveau stílusú zsinagóga húzódik meg, melyet a párizsi metró ikonikus jelzőtábláinak megálmodója, Hector Guimard tervezett. Az innen induló rue des Rosiers a zsidónegyed (Pletzl) főutcája, ahol drága butikok, zsidó könyvesboltok, kóser fűszeresek és hentesek váltogatják egymást. Az utca nyugati vége felé megjelennek az éttermek és a cukrászdák is. Az egyik falafel-bárnál látott szerénytelen feliratban („a világ legjobb falafele”) talán lehetett némi igazság, mert mindig elképzelhetetlenül hosszú sorok kígyóztak előtte. Az itt található zsidó cukrászdák kirakatai szemet gyönyörködtetőek és ellenállhatatlanul csábítóak. Az édes bűnök boltjaitól egy utcányira egy merőben más műfaj képviselői, a melegbárok veszik át az uralmat. Itt nem Kék Osztriga bárhoz hasonló helyekre és bőrmellényes, bajuszos figurák tömkelegére kell gondolni, hanem teljesen hétköznapinak tűnő kávézókra, brasserie-kre, ahol mindennapos az önmagukat és azonos nemű párjukat – nem hivalkodóan vagy közönségesen - vállaló férfiak és nők látványa. Mi is főleg az egyik ilyen bár teraszán ittunk, amely a La Chaise au Plafond (Szék a plafonon) névre hallgatott. Jó volt látni, hogy Párizsban a bárok egyben tiszteletbeli kávéházak is, abban az értelemben, hogy ide is főleg beszélgetni járnak az emberek, nyoma sincs az angol típusú féktelen és értelmetlen vedelésnek. Sokan egy órát is elüldögélnek egy pohár bor mellett, és az sem ritkaság, hogy szombat este két nő egy kávéra ül be valahová. Rosszmájúak okolhatnák az igencsak elszállt árakat (egy korsó sör 6–10 euro, egy kis pohár bor 3–5 euro), de szerintem ennél azért többről van szó. A francia igen filozofikus népség, és nem csak a nemzet számtalan jelentős gondolkodója miatt – az ország azon kevesek közé tartozik, ahol a filozófiai érvelés képessége az érettségi bizonyítvány megszerzésének előfeltétele. Ennek a képességnek a tökéletesítéséhez pedig aligha akad megfelelőbb színtér, mint egy kellemes hely, ahová be lehet ülni egy ital mellé beszélgetni. A kávéházi életforma a párizsiak vérében van, nélküle olyanok lennének, mint a japánok kert nélkül.
Faludy György jutott eszembe, aki a 30-as években élt Párizsban. Amikor barátaival először megérkezett a városba, ételre is alig volt pénzük, mégis első útjuk egy kávéházba vezetett, ahol a hét frankos számlát egy gáláns, tízfrankos borravalóval toldották meg. Csak azért, hogy minél előbb törzsvendégként kezeljék őket. C’était l’age d’or...

VERSAILLES

Szombaton Versailles-be mentünk, ez eddig valahogy nekem mindig kimaradt, és Klári sem látta még. RER-rel fél óra alatt kint voltunk a Párizstól délnyugatra fekvő, lombos elővárosban. Szerencsére elmaradt az útikönyvünkben beígért tömegnyomor, alig kellett sorban állni a bejáratnál. A sokak által az európai kastélyépítészet csúcspontjának tartott versailles-i kastélyt javarészt XIV. Lajos, a Napkirály építtette, és uralkodása alatt költözött ki ide Párizsból az arisztokrácia, hogy aztán egy kisebb megszakítással 100 évig itt is maradjon. A kastély impozáns méreteit jól mutatják a következő számok: 700 szoba, 67 lépcsőház, 352 kémény, 2153 ablak, 6300 festmény, 2100 szobor. A látszat ellenére a királyi családot kivéve a kastély nemes lakóinak igen nyomorúságos körülmények jutottak osztályrészül, inkább volt ez túlcicomázott és túlzsúfolt munkásszálló, mintsem főúri lakhely – nem is csoda, hogy a legtöbben a városban is fenntartottak egy udvarházat. Az első toaletteket csak 1768-ban alakították ki, de azok csak a király közvetlen környezetének kényelmét szolgálták. A többieknek maradtak az itt-ott diszkréten és kevésbé diszkréten elhelyezett bilik, amelyeket a szolgálók általában a legközelebbi ablakon át az udvarra ürítettek (a legenda szerint egyszer épp Mária Antoinette fejére).
Szerencsére a kastélynak csak egy részét lehet látogatni, egy idő után telítődik az ember a megalomán pompával és fényűzéssel. A kápolnánál kezdődik a látogatás, ami egy kisebb katedrálisnak is beillene, majd végeláthatatlan festménygalériák sora következik, ahol a fő téma a király és családja (üzletfelei, a rendező vidéki rokonai stb.). Az uralkodói lakosztályokhoz közeledve egyre jobban nő a márvány, a freskók, az aranyozás és fafaragások aránya. A királynő lakosztálya öt helységből áll, ahol még a testőrség szobájába is bőven jutott freskó. Mária Antoinette ágya mellett alig észrevehető rejtekajtó bújik meg, a királyné a forradalom idején ezen keresztül menekült el a feldühödött tömeg elől. A királyi lakosztály hét szobáját az abban a korban ismert égitesteknek, illetve a hozzájuk tartozó görög-római istenségeknek szentelték, a freskókról a különböző istenek kalandjai köszönnek vissza. A jelek szerint a Napkirály meglehetősen nárcisztikus személy volt, lépten-nyomon önmagát csodálhatta különböző festményeken és mellszobrokon. Az étkező, játékterem, könyvtárszoba és fogadószobák mellett volt egy úgynevezett Ökörszem szoba is (nevét ovális ablakáról kapta), ahol azok az udvaroncok laktak, akik a király Kis Felkelésénél (petit lever) segédkeztek. Ez még aránylag intim szertartás volt, de a királyi csipatörlés és az első átöltözés után következett a Nagy Felkelés (grand lever), minek során akár százan is nézhették, hogy a király valóban felkel az ágyról. Az uralkodó napirendje a felkelés után is szigorúan szabályok szerint zajlott, egészen a szertartásszerű Lefekvésig (coucher). Lehet, hogy jó állás volt királynak lenni, de nem kéne. Különösen, hogy a Napkirály rekord hosszúságú ideig, 72 évig uralkodott. A hálószobában még ott áll a baldachinos ágy, ahonnan sokszor kelt fel szertartásosan a Napkirály, mígnem egy nap már nem kelt fel többet. (Állítólag eredeti darab, bár a kastély bútorzatát a forradalom idején elhordták, de bizonyos darabokat később megtaláltak és visszakerültek eredeti helyükre.) Az uralkodói lakosztályokat egy száz méter hosszú teremegyüttes köti össze. A két kisebb szoba (Háború szalon és Béke szalon) között fekszik a kastély leghíresebb terme, a Napkirály abszolutizmusának legerőteljesebb szimbóluma, a 75 méter hosszú Galerie des Glaces (Tükörgaléria), ahol 17 óriási tükör néz farkasszemet ugyanennyi földig érő boltíves ablakkal. A Tükörgaléria családi ünnepségek mellett reprezentációs célokat szolgált, itt fogadták a külföldi előkelőségeket, de udvari szertartásokat és bálokat is rendeztek itt. Az egyik ilyen bálon ismerkedett meg XV. Lajos későbbi híres szeretőjével, Madame Pompadour-ral. Később az I. világháborút lezáró versailles-i szerződést is itt írták alá.
Kicsit szédelegve léptünk ki a palota kertjébe, de a hideg szél hamar helyrerázott. A park felfedezéséhez lehet elektromos autót vagy biciklit bérelni, illetve kisvonatra ülni, mi maradtunk a gyaloglásnál. Elhaladtunk a híres Latone szökőkút mellett (Shanghai-ban már épül a másolata), ahol a névadó mellett Apolló és Diána magasodik ki békák gyűrűjében. Egy rövidebb séta után az Apolló szökőkútnál (a Nagy Csatorna kezdeténél) jobbra fordultunk, és nemsokára megérkeztünk a Trianon palotákhoz. A rokokó mellett már klasszikus elemeket is felvonultató Kis Trianon XV. Lajos idejében épült, és eleinte szeretője, Madame Dubarry lakott benne, később Mária Antoinette használta, az udvari formaságok előli menedékként. Hasonló funkciót töltött be a Nagy Trianon palota is a Napkirály számára, ide vonult vissza az időközben elviselhetetlenül zsúfolttá vált versailles-i palotából. Minket ebből a palotából leginkább a Galerie des Cotelles, egy hosszúkás, sokablakos terem érdekelt. Itt írták alá 1920-ban azt a békeszerződést, amely a történelemben addig, és azóta is példátlanul kemény büntetést szabott ki egy háborúban vesztes országra: területének kétharmadát (!) elcsatolta. Megrendülten álltunk azon a helyen, ahol megpecsételődött Magyarország sorsa.


RIVE GAUCHE

Versailles után a Szajna bal partján (rive gauche), a Notre Dame magasságában elhelyezkedő Latin negyedbe indultunk, ami a tudomány és bölcsesség otthonaként, a Sorbonne egyetem szülőhelyeként vonult be a történelembe. Az elnevezés onnan ered, hogy a negyedet a középkor óta benépesítő diákok és professzorok egészen Napóleon idejéig latinul társalogtak egymással. A negyed légköre igen sok írót vonzott ide, egy rövid séta alatt elhaladhatunk James Joyce, Hemingway, Verlaine, Orwell, Kerouac, Henry Miller és Oscar Wilde egykori lakhelye mellett. Az utóbbi itt is halt meg egy még ma is működő szálloda (a frappáns elnevezésű L’Hotel) 16-os szobájában, amit gazdag és különc emberek a mai napig kivesznek. Pedig a tapéta, amellyel az író agyhártyagyulladásos lázálmai közepette viaskodott, mára az enyészeté lett. ("This wallpaper and I are fighting a duel to the death. One of us has to go").
Rögtön az elején egy irodalmi témájú látnivalóval kezdtünk, böngésztünk egy kicsit a híres Shakespeare and Company könyvesboltban. A használt és új angol nyelvű könyvekre szakosodott intézmény elődje az I. világháború után nyílt meg és hamarosan a Párizsban élő angolszász írók törzshelyévé vált. Hemingway is gyakran kölcsönzött innen könyveket és az alapító-tulajdonos (Sylvia Beach) szerkesztette, gépelte le és adta ki először az Ulyssest. Párizs német megszállása után hamar bezáratták, mert Sylvia Beach nem volt hajlandó eladni egy James Joyce könyvet (Finnegan ébredése) egy náci tisztnek. A Shakespeare and Company a mai napig megőrizte független szellemiségét és erős elkötelezettségét a fiatal angolszász írók támogatása iránt. Ez a támogatás nemcsak könyvkölcsönzésben és a kreatív íráskészséget fejlesztő tanfolyamokban merül ki, az ifjú írópalánták akár a boltban is aludhatnak. Feltéve, ha reggel beágyaznak, kisegítenek néhány órát eladóként, és legalább egy könyvet elolvasnak naponta. Tehát nem akármilyen könyvesbolt ez, hanem a leghangulatosabb, ahol valaha megfordultunk. A könyvespolcok labirintusában lépten-nyomon heverőkbe, karosszékekbe botlik az ember, ahol akár naphosszat lehet a könyveket bújni. Könyvoszlopoktól roskadozó rozoga lépcsősor vezet az emeletre, ahol további zugok és heverők várják a könyvrajongókat. Van egy pianínó is, ahol rögvest ki lehet próbálni az árusított kottákat, az egyik fülkében pedig a nosztalgiázni vágyók szabadon kopácsolhatnak egy korabeli Underwood írógépen. Egy hátsó szobában egy fiatal íróklub tartott éppen ülést, melynek keretében egymás novelláit vesézték ki mentoruk segítségével. Egy valakit hiányoltunk a könyvesboltból, az öt éve még állandó lakosnak számító fekete macskát, aki legutóbbi látogatásunkkor az egyik vitrinben aludt. Reméltük, hogy csak vadászni ment.
A Shakespeare and Company-tól egy kőhajításnyira levő Saint Severin hiányzik a turisták radarjáról (mi is véletlenül bukkantunk rá), pedig megér egy misét. Ez a Szajna bal partjának legrégebbi temploma, Párizs legrégebbi harangjával, gyönyörű gótikus boltívekkel és ólomüveg-berakásokkal. És még tömeg sincsen, mi például néhány imádkozó hívőtől eltekintve teljesen egyedül voltunk. Szeretek betévedni ilyen régi patinás templomokba, az éles váltás a nyüzsgő realitásából az áhítatos spiritualitásba felér egy kisebb időutazással.
A séta elengedhetetlen egy hely megismeréséhez, és ez különösen igaz a Latin negyedre (meg egész Párizsra). A turistabirodalom bástyái (szuvenírboltok, olcsó menüket kínáló éttermek) kezdtek elmaradozni, ahogy távolodtunk a Szajna partjától. Hangulatos bisztrók, könyvesboltok, libanoni étkezdék, butikok váltogatták egymást a kis utcákon. Ismerős volt a környék, 2005-ben ezelőtt errefelé szálltunk meg. Megtaláltuk azt a lemezboltot, ahol annak idején jó sokat böngésztünk, most is gazdagabbak lettünk néhány sanzon CD-vel. Természetesen kedvenc terünkre, a Place de la Contrescarpe-ra is visszatértünk. Több keskeny utca találkozik itt, középen néhány fa áll, és (meglepő módon) van egypár kávézó is, ahol annak idején írók sokasága keresett inspirációt (vagy mámort). A Cafe Delmas-t, amit Hemingway még „pöcegödör”–ként jellemzett, régi ismerősként üdvözöltük, le is ültünk gyorsan egy pohár borra. Ugyanezen a teraszon ültünk öt évvel ezelőtt egy borgőzös szombat estén, amikor az augusztusi éjszakában az orrunk előtt két fiú megcsókolta egymást. De nagyon. „Paris, j’adore!” kiáltotta felénk euforikusan az egyik, miután kibontakozott az ölelésből. C’est Paris..

Ha a Latin negyedtől a Szajna partján nyugat felé indulunk (és nem ragadunk le a könyvárusoknál), hamarosan a Museé d’Orsay impozáns épületéhez érünk. Ide vasárnap délután jöttünk, részben azért, mert a hónap első vasárnapján ingyen van. A múzeumot egy régi pályaudvarból alakították ki, és ezt a csarnokba lépve még az is rögtön felismeri, aki nem is hallott erről – ezt le is teszteltem Klárin. A Musée d’Orsay több szempontból is szerethető: nem túl nagy, és főleg az impresszionistákra koncentrál. A teljesség igénye nélkül a következő festők művei láthatók itt: Monet, Manet, Cézanne, Renoir, Degas, Gaugain ... és természetesen Van Gogh. Mondanom sem kell, hogy az utóbbi festő képeinél tolongtak a legtöbben – velünk egyetemben. Mindig lenyűgöz és megdöbbent féktelen színkezelése és az ellenállhatatlan szuggesztív erő, ami a képeiből árad. Mellette még impresszionista kortársainak remekművei is fakóbbnak tetszenek. A hullámzó búzamezők a tubusból közvetlenül a vászonra kinyomott festékkel, önarcképének metszően átható tekintete, a Rajna feletti csillagos égbolt ellenpontozása a gázlámpák fényeivel, Gachet doktor melankolikus arckifejezése – az őrület és zsenialitás kettősségének magával ragadó megnyilvánulásai. Hihetetlen, hogy Van Gogh életében alig adott el képet... Azért megemlékeznék még Monet vízililiomjairól, Renoir montmartre-i vasárnap délutánjáról, Degas balettáncosairól és egy provokatív Coubert festményről, ami a L’Origine du Monde (A Világ eredete) címet viseli. Egy női nemi szervet ábrázol, premier plánban. O tempora, o mores.

ILE DE LA CITÉ

Ezen a szigeten kezdődött Párizs. Itt már a rómaiak is... Aztán meg itt épült fel a Notre Dame katedrális, a francia gótika zászlóshajója, egyben Párizs nulladik kilométerköve. Vasárnap délután röviden mi is tiszteletünket tettük itt, megcsodáltuk a domborművektől hemzsegő bejáratot, a rózsaablakokat és a vízköpőket – utóbbiakat csak alulról, nem volt kedvünk másfél órát sorban állni azért, hogy feljussunk a tetőre. Öt éve már volt szerencsénk közelebbről is megnézni e fantasztikus teremtményeket.
A közelben azonban van még egy gótikus templom, amit a Notre Dame évi 10 millió látogatójának nagy része figyelmen kívül hagy. Pedig nem kéne. A Saint Chapelle valaha egy királyi palota udvarán állt, ma a Palais de Justice öleli körül. A palota személyzetének fenntartott alsó szint is megkapó, gótikus boltíveivel, ólomüveg ablakaival, 13. századi festményeivel. Láttunk már néhány szép dolgot életünkben, így nem könnyű minket letaglózni. De amikor felmentünk a kápolna felső szintjére, amely a királyi család számára volt fenntartva, elállt a lélegzetünk. A hatalmas, szinte lebegő gótíveket tizenöt óriási ólomüveg-ablak „tartja”, a hosszúkás ablaktáblákon bibliai jelenetek tömkelege játszik a szivárvány minden színében. A délutáni nap fényében egy több mint 1100 kockából álló bibliai képregény tárult szemünk elé. Muszáj volt leülnünk egy kicsit, hogy ezt az egészet elhiggyük. Nem hiszem, hogy sok ehhez fogható van a világon.
A szigetet Párizs legromantikusabb és legöregebb hídján, a Pont Neuf-ön („Új híd”) keresztül hagytuk el. A négyszáz éves, római hagyományokat követő árkádos híd félkör alakú beugrói megálljt parancsolnak a legsietősebb járókelőknek is. (Egy ilyen beugróban élt Michéle és Alex a Pont Neuf szerelmesei-ben.) A kőkorlátra könyökölve a Szajna vizét bámulni, a rive gauche nyüzsgését hallgatni – vérbeli párizsi élmény.


MONTMARTRE

A Montmartre dombja a 19. század közepéig vidéknek számított, utána viszont fokozatosan felfedezték a művészek (Dali, Monet, Picasso és Renoir is élt itt hosszabb-rövidebb ideig). Az I. világháborúig Párizs egyik leginkább életteli negyede volt, mulatókkal, falusias házakkal és kisvendéglőkkel. A háború után a művészek a Szajna bal partjára, főleg a Montparnasse negyed környékére tették át székhelyüket,, majd a II. világháború alatt többségük elhagyta Párizst, és nem is tért vissza. (Ezt a „csapást” máig nem heverte ki Párizs, a világ azóta New York-ot és Londont tartja számon a művészetek központjaként.)
Vasárnap késő délután a Place Pigalle-on szálltunk ki a metrókból, régi ismerősként intettünk a Moulin Rouge-nak (legutóbbi látogatásunkkor egy bővérű, pazar show-t néztünk meg itt, méregdrága pezsgőt szopogató, olcsó pulcsit viselő japán turisták társaságában), majd felkaptattunk a dombra. Útközben ráakadtunk egy magyar étteremre (Au petit Budapest), ahol meglepően autentikus választék volt (körözött, gulyásleves, paprikás csirke, székelygulyás, Gundel palacsinta stb.), közepes minőségű borokkal. (Igazán adhatnának arra, hogy neves magyar bortermelőktől szerezzék be a boraikat, ne pedig a „középső polcos” italokkal kínálják a vendégeiket.) Meredek lépcsők, macskaköves utcák és hangulatos terek váltották egymást, és nemsokára felbukkantak a fenséges Sacre Coeur jellegzetes kupolái. A „megszentelt szív bazilikája” speciális mészkőből épült, ami folyamatosan mészpátot választ ki magából, ennek köszönhetően mindig fehér színben pompázik - az időjárásnak viszontagságainak és a szennyeződéseknek fittyet hányva. Odabent éppen misét cerebrált egy erős nyugat-afrikai akcentussal beszélő fekete pap, éljen a multikulturalizmus! Amikor kiléptünk a bazilikából, a nap éppen égi útja végére ért, és Párizs narancsos fényben úszott a lábunk előtt. A közelgő este hírére a Place du Tertre festőművészei is lassan tábort, illetve festőállványt bontottak, mi pedig a Sacre Coeur egyre halványabb ragyogásába veszve elfogyasztottunk egy pohár könnyű francia bort és a mellé dukáló tálka sós mogyorót.

ON MANGE BIEN

Azt mondják, a franciáknak általában két dolog jár az eszükben: az ebéd és a vacsora. Nem is csoda, konyhájuk megérdemelten az egyik legbefolyásosabb a világon (a kínai mellett). Az étterem is francia találmány, 1765-ben itt nyílt az első étkezde, ahol a leleményes tulajdonos, Boulanger úr étlapról kínálta a különböző fogásokat (addig a fogadókban csak menü volt, a kávézókban pedig csak italokat szolgáltak fel). A francia konyha titka talán egyik alapelvében rejlik: a cél az étel eredeti ízének felerősítése, nem pedig nehéz szószokkal való eltompítása.
Az étkezések között a reggeli nem játszik fontos szerepet, még rendes nevet sem kapott, egyszerűen „kis ebéd”-nek (petit déjeuner) hívják. Croissant, frissen facsart narancslé, kávé – azért ezt egyszer ki kell próbálni egy kávézó napfényes teraszán. A másik mindenhol, de különösen Párizsban kötelező reggeli program: egy piac meglátogatása. A franciák sikeresen ellenálltak a hatalmas, lélektelen bevásárlóközpontok csábításának, és foggal-körömmel ragaszkodnak ahhoz, hogy imádott étkezéseik a legjobb minőségű hozzávalókból álljanak össze. Ehhez pedig piacra kell menni, illetve szakosodott kisboltokba, henteshez, pékhez, sajtárushoz stb. Egy angol számára nehezen érthető, hogy miért jobb drágábban, és sokkal több idő alatt bevásárolni, de hát mit tudhat egy olyan ország az ételekről, ahol a sült krumplival töltött zsemle (chip buttie) egy népszerű ebédféleség. (Chirac mondta egyszer az angolokról, nagy diplomáciai botrányt kavarva: „Nem lehet megbízni olyan emberekben, akik ennyire rosszul főznek”). Mi közelsége miatt a Bastille szabadtéri piacot választottuk, ahol a hét hat napján árulják különböző régiók ínyencségeit. Láttunk valószerűtlenül érett és bizarr kinézetű sajtokat, elképesztő olajbogyó-választékot, kenyerek széles palettáját, zöldség- és gyümölcs kavalkádot. Majdnem elmászó sajt, baguette, egy fügés-magos feketekenyér, csilis-fűszeres olajbogyó és feketeszőlő került a kosarunkba, majd leültünk egy padra. Szépen falatozgattunk a bágyadt napsütésben, miközben mellettünk kintornás játszott francia sanzonokat és a közeli árusok többsége vele énekelt. Szép az élet.
Az ebéd a legfontosabb étkezés, talán ezért is sikerült kiharcolniuk a szakszervezeteknek a 35 órás munkahetet. Feszes tempónknak betudhatóan mi nem nagyon ebédeltünk, hiába hívogatott csalogatóan a számtalan étterem, brasserie és bisztró. A vacsoráról az Elvitte a víz című Pixar rajzfilm egy rövid párbeszéde jut eszembe. A francia Le Frog kiadja a jelszót békatársainak:
„Azonnal indulunk!
Mire a békakórus: „És mi lesz a vacsorával?
Le Frog: „Na jó, akkor öt óra múlva indulunk” (Ez igazából Jean Reno szájából hangzik fantasztikusan: „We leave in five hours!”, mondja imádnivaló francia akcentussal.)
Ez nagyon jól jellemzi a vacsora fontosságát, a franciáknak egy éttermi vacsora önálló, egész estés produkció. Ők még el tudnak tölteni egy egész hétvégi estét egyetlen étteremben, az eszméletlenségig lerészegedés nélkül. Megint nem bírom ki, hogy ne hasonlítani őket össze az átlag angolokkal, akik jó esetben befalnak valami készételt egy kocsmában, rossz esetben az utcán kapnak be részegen tántorogva egy fish’n’chips-et, de a végcél közös: annyit inni, amennyit fizikailag csak (nem) lehetséges.
Az ember azt hinné, hogy a kulináris élvezetek őshazájában kizárólag csak nagyon jót lehet enni, de sajnos ez nincsen így. Szombat este a Latin negyedben megpróbálkoztunk egy olcsóbb turistamenüvel (14.5 Euro/3 fogás), és nem voltunk elragadtatva. Nem volt rossz (Klári: hagymaleves, lazac, almatorta, nekem: paradicsomos békacomb, vörösboros kakas, créme brulée), de erős jóindulattal is csak közepesnek tudtuk értékelni (Legalábbis francia standard szerint! Angliában ez a minőség megközelítené a kiváló kategóriát.) Klári annyira csalódott volt, hogy másnap este csak hosszas rábeszéléssel sikerült berángatnom a Marais negyedben egy vendéglőbe. Az Okawa japános neve ellenére vérbeli francia konyhával büszkélkedő étterem, és a francia kisvendéglők minden tulajdonságával rendelkezik: alacsony székek, kicsi asztalokkal, piros kockás terítő, a pincéreket (és a toalettre igyekvő vendégeket) akrobatikus mozdulatokra kényszerítő szűk mozgástér – és mennyei ételek. Előételnek Klári Szent Jakab fésűkagylót evett, dióval, mogyoróval és mandulával megédesített, zsemlemorzsás szószban, amit kulináris élményként a Marrakesh-ben megismert bastillá-hoz hasonlított (annak, aki nem olvasta a marokkói élménybeszámolónkat: ez egy porcukorral és fahéjjal leszórt, ropogós, galambhúsos raguval töltött pite). Én maradtam a jó öreg provence-i csigánál, abban még soha sem csalódtam. Főételnek lazac és kacsasült következett, mindezek megkoronázásaként pedig édes bűnbe estünk egy hatalmas adag rotyogó csokoládé fondue-vel.. Visszanyertük a hitünket a francia konyhában.


LINGUA FRANCA

A francia nyelv régebben sokkal elterjedtebb volt, mint manapság. Robin Hood idejében majdnem kihalt az angol nyelv, szinte csak a pórnép használta, egy magára adó ember csakis franciául beszélt. Később XIV. Lajos fényűző versailles-i udvartartása olyannyira példaként szolgált a kortárs európai koronás főknek, hogy többek között ennek köszönhetően sok uralkodói udvarban (és a diplomácia területén) a francia lett a hivatalos nyelv. Aztán jött az Amerikai Egyesült Államok, ahol ugyan egy népszavazáson csak hajszálon múlott, hogy nem a német lett a hivatalos nyelv, de utána az angol vette át a „lingua franca” szerepét. A franciák nehezen tudják megemészteni, hogy örök riválisuk nyelve ennyire elterjedt és népszerű, talán innen gyökerezik az a félig közhelyszerű, félig igaz állítás, hogy a franciák (különösen a párizsiak) faragatlanok, és csak franciául hajlandóak beszélni, még ha esetleg ismerik is a másik nyelvet. Ezt jól szemlélteti az alábbi párbeszéd, amit 2005-ben hallottam a Concorde-nál, a Buddha Bar előtt (igen, innen erednek az évente megjelenő legendás lounge albumok). Nekünk semmi bajunk nem volt az ajtónállóval, néhány francia szóval meglágyítottuk a kigyúrt szívét, és már mentünk befelé, amikor hallottuk, hogy egy hangoskodó amerikai csoport összetűzésbe került emberünkkel.
„Parlez vous anglais?” – kérdezte feszülten egy nő.
„Parlez vous francais?” – kérdezett vissza az ajtónálló.
„No!”
„Pourquoi?”

A csak angolul beszélő, arrogáns amerikaiak talán másként gondolják, de az igazság azért ennél jóval árnyaltabb. Nemrég belevágtam a francia nyelv tanulásába, és hihetetlen jó érzés volt franciául rendelni a bárokban, éttermekben. A felét nem értették annak, amit mondtam, én meg nagyjából semmit abból, amit ők válaszoltak. Viszont mindenhol értékelték erőfeszítésemet, mosolyogtak, és hirtelen tudtak angolul is. Szeretem az angol nyelvet, de a francia hangzása egészen egyedülálló. Még egy ütvefúró használati utasítása is szerelmi vallomásnak hangzik.


BÚCSÚ

Ha az első épületet kell megnevezni, ami a Párizs szó hallatán az eszünkbe jut, ember legyen a talpán, aki nem az Eiffel tornyot mondja. A „fém spárga” eredetileg Barcelonában került volna megépítésre, de az ottani városatyák túl bizarrnak találták (pedig akkoriban Gaudi már javában alkotott). Végül az 1889-es párizsi világkiállításra készült el, és rögtön az elejétől fogva éles kritikák kereszttüzébe került. Egyik fő opponense, Maupassant minden nap a torony egyik éttermében ebédelt, mert állítása szerint ez volt az egyetlen hely Párizsban, ahonnan nem láthatta az Eiffel tornyot. Eredetileg 20 évre épült, életét csak a rádiózás terjedése mentette meg, kiváló antennának bizonyult. Egy idő után a párizsiak kezdték megszokni a könnyed fémszörnyet, amely lassan a város, illetve az egész ország szimbólumává vált. Ma ez a világ legtöbb látogatóval büszkélkedő, fizetős látnivalója. Hétfőn korán kicsekkoltunk a szállodából, és a Champs de Mars felől közelítettük meg a tornyot. A parkban rengeteg kutya rohangált önfeledten, őket látszólag hidegen hagyta a háttérben pózoló Vaslady. A korán érkezők jutalma, hogy nem kell órákat sorban állni, rögtön indulhatnak felfelé. A második szintig lehet lifttel is menni, de mi természetesen a 600 lépcsőt választottuk. Az egyik lépcsőfordulóban honfiúi büszkeség dagaszthatta keblünket, egy világtérképen Eiffel külföldi épületei között a Nyugati pályaudvar is szerepel. A legfelső szint 300 méter magasságban van, a kilátás miatt még a tériszonyban szenvedőknek is kihagyhatatlan!
Búcsúebédünket a Marais-ban, egy lengyel zsidó cukrászdában (Finkelsztein) költöttük el. Itt a hétvégén az utcára kígyózott a sor, de hétfő délelőtt szerencsére kellemesen csöndes volt Flódnival, túrós pitével, almás rétessel és sajtos rudacskákkal kényeztettük magunkat a szomorú elindulás előtt. Még egy óránk volt. Elmentünk a Place des Vogues-ra, ahol ez a rövid párizsi látogatás kezdődött. Leültünk a Ma Bourgogne brasserie teraszára, hogy elbúcsúzzunk Párizstól. Hideg szél fújt, de a nap már a tavasz ígéretét hordozta magában. A nap felé fordultam, behunytam a szemem és kortyoltam egyet calvadosomból.



www.hatizsak.com
Értékeld az élménybeszámolót!
9.2 (6 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:
rider71 - 2013.03.23. 19:02

Köszi, már könyv formájában is olasható: Kósza utakKönyvbemutató éppen 2 hét múlva:http://www.facebook.com/events/126157770902674/

signal - 2013.03.23. 12:01

Elolvasom a többi írásod is, és megnézem a weblapot is!

signal - 2013.03.23. 12:01

Nagyszerű írás! Restellem, hogy csak most olvastam el...

Princesa - 2011.11.01. 08:18

Nagyon jó volt a beszámoló,gratulálok!élvezet volt olvasni..

Princesa - 2011.11.01. 08:18

Nagyon jó volt a beszámoló,gratulálok!élvezet volt olvasni..

Menta - 2011.03.29. 14:45

Nagyon jó, mint egy kalandregény!

rider71 - 2011.02.28. 21:40

Szia, örülök, h tetszett! Civilben altatóorvos vagyok, de szívesebben lennék "travel writer", ha abból meg lehetne élni...

Trixi2 - 2011.02.28. 08:17

Kedves Rider71!Ez egy nagyon szórakoztató, olvasmányos és érdekes beszámoló! Nekem nagyon bejött, és látom, van még a világ más tájairól is beszámolód! Azokat is el fogom olvasni, annak reményében, hogy azok is ilyen érdekes infókkal szolgálnak majd! Gratulálok! Megkérdezhetem, hogy egyébként mi a "világi foglalkozása" egy ilyen jó tollú írónak?Üdv:Trixi


Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina