Irán

Irán

Ott-tartózkodás ideje: 2011. ápr. 03.  - 2011. máj. 02. (29 nap)

4 hozzászólás I 5 347 látogató olvasta. Rögzítve: 2011. jún. 29. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar tobias Beszámolója

Cimkék: azerbajdzsán  irán  iszfahán  perszepolisz  perzsia  shiraz  tabriz 

Irán az iszlám világ egyik legérdekesebb, és az európai emberek által talán leginkább félreismert országa. Erről az országról a híradókból, előítéletekből összeálló kép él az emberek többségének fejében, pedig az elnyomott nők, terroristák, fanatikus hívők helyett Iránban egy gyönyörű országot találunk, melynek lakói talán a legbarátságosabb emberek a világon.

Utazás Isztambuli átszállással, hajnali érkezéssel a modern, csupa üveg Imám Khomeini Nemzetközi reptérre.
Határátlépés gyorsan lezajlik, semmi kötözködés, vagy hülye kérdés, egyetlen ami elsőre szokatlan, hogy a hölgyeknek már a repülőn, kiszállás előtt az iráni előírások szerint kell felöltözniük – hajat takaró kendő, a hidzsáb, hosszú ujjú felső, hosszú szoknya vagy nadrág.
A reptér 35 km. távolságra van Teherántól, ahova egy végig kivilágított autópályán lehet eljutni. Teherán nem egy szép város. Hatalmas – 15 millió lakos (plusz agglomeráció), szmogos, kaotikus, középen egy hatalmas bazárral, északon gyönyörű, késő tavaszig hóborította hegyek, melyek látványa kissé feledteti a zajos nyüzsgést. A sah lerombolta a régi épületek nagy részét, helyettük új világvárost akart építeni, amelynek házai most viharverten, szürkén, és kissé szomorúan állnak az utcákon. Itt koncentrálódik az ipar nagy része, és Teherán kétségkívül Irán kaotikus, hangos, kissé ronda, de megállíthatatlanul működő szíve. Ahol a megszállunk, csak autógumi, és autó alkatrész kereskedések vannak. Más utcákban is specializálódtak a kereskedők – csak lámpák, csak székek, csak telefonok stb. utcánként. Kivétel a bazár, ahol minden van. Ami nincs, azt megszerzik. A közlekedés kaotikus, rengeteg autó, motor, a rendőrök úgy tűnik csak azért vannak, hogy néha találomra megbüntessenek valakit. Gyalogosként úgy lehet sikeres az átkelés az úttesten, ha határozottan elindulunk, lelépünk az autók elé, különben sosem állnak meg. Így megállnak az eléjük lépő gyalogos előtt, már ha meg tudnak, ezért gyalogosként nem árt felmérni a kiszemelt kocsi sebességét, és teljes a siker :).
Megnézzük a Gulisztán palotát, és a Nemzeti Múzeumot amely kissé szegényes benyomást kelt. Érdemes megnézni még az Ékszer Múzeumot a Pávatrónnal. A város északi része sok zöld parkkal, új építésű házakkal sokkal élhetőbb benyomást kelt, mint a központ, de turista látnivaló semmi. Közlekedni a leggyorsabban metróval lehet, ahova pedig nem jut el a metró, oda taxival. Öt metróvonal van jelenleg, melyeket folyamatosan bővítenek, modern kocsikkal, ahol első és utolsó vagonba férfiaknak tilos a belépés, de a nők bármelyik vagonba beszállhatnak. Hiába van kimatricázva a metró ajtó, hogy felszállás előtt enged ki a leszállókat, nem. Tülekednek befelé az utasok még a leszállók előtt. Nem értem, ugye logika semmi, de csak azért is nyomulnak egymásra, és megoldják.
Reggel kimetrózunk az egyik buszpályaudvarra, hogy Kashanba utazzunk. Hatalmas parkoló, rengeteg busszal, de mielőtt a pénztárhoz jutnánk, szembejövet egy ember ordibálja, hogy Kashan, Kashan.... Lecsapunk egymásra, és máris az induló buszon ülünk. Amíg a busz a parkoló kijáratához ér, és még egy kicsit azon is túl, ordibálós emberünk vadássza az utasokat a nyitott ajtóból kiáltozva. Iránban minden buszpályaudvar tele van városneveket ordibáló emberekkel, a pénztáraknál ülők is folyamatosan kiabálva vadásszák az utasokat. Indulás után az utaskísérő elrendezi az egyedül utazó nőket, nehogy pasi mellé üljön bármelyik is, majd kiosztja a sütiket, és a borzalmas gyümölcsleveket. Körben amerre csak nézek kő és homoksivatag, hegyekkel övezve a messzeségben, ez a jellemző tájkép Teherántól délre. Érkezés után taxi, és máris az óvárosban vagyunk, ahol vályogtéglákból épült egy-kétszintes házak között szűk sikátor kanyarog a szállásig, ahol egy belső udvarról nyílnak a szobák. Itt nyugiban lehet heverészni, teázni, enni, sőt wi fi-vel netezni, majd pihenés után indulás megnézni a méltán híres kashani tradicionális házakat. Az óvárosi részben ezek a házak valaha gazdag kereskedők, és egy kormányzó lakhelyei voltak, melyeket az utóbbi években helyreállítottak, így közel az eredetihez lévő állapotban tekinthetjük meg ezeket a régi épületeket, és némi fogalmat alkothatunk milyen lehetett a felső osztály élete a XVIII – XIX. században. Az egyik épületben iskolás lányok csapata szaladgál, akik teljesen el vannak bűvölve, hogy külföldivel fotózkodhatnak, beszélgethetnek. Barangolunk az óváros sikátoraiban, jó lenne csadoros nőket fotózni, de egyik sem engedni. Teheránban kevesebb csadorba öltözött nőt látni, mint anélkül, de itt Kashanban és a többi városban ahol jártunk, feketéllenek az utcák. Félelmetes látvány, főleg egy szűk sikátorban sötétedéskor egy csapat fekete csadorba öltözött nő. De ez csak a látvány. A nők is kedvesek, csak sokkal tartózkodóbbak, főleg az idősebbek. Velük minimális az esély bármilyen kommunikációra, míg a fiatalokkal valamivel könnyebb sőt, sőt, pláne Teheránban. Itt még cigarettázó lányokat is láttam, tarkójukra tolt kendővel. A férfiak, gyerekek szívesen fotózkodnak, furakodnak az objektív elé, a nőkkel ugye nehéz, de óvatos kitartással sikerülni fog. Egy étteremben, ahol nem sikerült a pincérrel szót érteni (farszi kiejtésemen még van mit javítani:)), két nő jött oda a szomszéd asztaltól segíteni.
Másnap taxival indulás Abyanehbe, kb. egy óra út a sivatagon keresztül a hegyekbe, amely közben érintjük Natanz környékét, ahol a föld alatt uráncentrifugák dolgoznak, így itt komoly harci potenciált láthatunk a sivatagban. Fotózni nem érdemes. Abyanehben ahol a sivatag szélén emelkedő hegyek között valaha vizet találtak, vörös agyagtéglákból épített házak sorakoznak egymás fölött egy hegyoldalban, szűk utcácskákkal, és leginkább idős falusiakkal, mivel a fiatalok inkább a városokban próbálnak szerencsét. Az asszonyok Irán többi részétől eltérően színesbe öltözve, a férfiak bő, leggyakrabban fehér nadrágban. Sok öregasszonyt már „megfertőztek” a turisták – pénzt kérnek ha le akarjuk őket fényképezni. A völgy másik oldalán egy dombtetőn ősi várfalak romjai, ideális hely a fényképezéshez.
Következő megálló Iszfahán, Perzsia gyöngyszeme, ahol szerintem talán a „legiránibb” a hangulat. Érkezés után rövid séta a keresztény – örmény Jolfa negyedbe, a negyed az enyhe túlzás, talán két és fél utca, de vannak utcai, kiülős kávézók, amit más városokban nem találtunk. Bocs, Teherán keresztény negyedében is volt egy-pár. A keresztény negyedre utaló első jel egy öregasszony volt amint a szemetet vitte ki a házból, ami nem szokatlan, de nem volt rajta hidzsáb, és cigi lógott a szája sarkából. Ez viszont már nem jellemző utcakép Iránban.
Másnap irány az Imám tér amely a világ második legnagyobb tere, de a pekingi Tienanmen tértől éltérően, nem nyitott, hanem zárt, kétszintes árkádos épületsorral körbevéve, tele árusokkal, és kézműves műhelyekkel. Tiszta, rendezett tér, szökőkutakkal, sétálgató, fűben pihenő, piknikező helyiekkel. Itt van a Sheikh Lotfollah mecset, az Imám mecset hatalmas belső udvarral és monumentális kupolával. Itt a helyiek állítása szerint egy bizonyos kijelölt pontra állva 12 visszhangot produkálhatunk. Ilyen sokat nem sikerült, de négyet-ötöt simán:). A tér északi felén bejárat a bazárba, amelyben órákig lehet bolyongani egészen a Péntek mecsetig. Iránban nyugodtan lehet mászkálni a bazárokban, nem kiabálnak az emberre, nem rángatják, nem szólnak be, hogy vegyen meg mindent, mert itt a legjobb, a legolcsóbb stb. Nyugi van, az alkudozás is békésen zajlik, ha komolyabb tételről van szó, akkor egy csésze tea mellett, semmi kiabálás, hadonászás, aztán vagy összejön az üzlet, vagy nem.
Az Imám téren már látni külföldi turistákat, de a helyi turisták még mindig többségben vannak. Helyiek odajönnek, érdeklődnek, honnan jöttél, mit láttál, mi a véleményed az országról, szívesen beszélgetnek, ha van közös nyelv, ami általában az angol. A külföldi, európai turista ritka madár, és a helyieket tényleg érdekli az amit kérdeznek, mi a külföldinek a véleménye Iránról. Jellemző az egész országra, hogy odajönnek az utcán, a metrón, vonaton, kérdeznek, érdeklődnek, érezhető, hogy örülnek, ha meglátogatják országukat, és hogy büszkék a hazájukra. Ha egyedül vagyunk, vagy max. ketten komoly az esély, hogy meghívnak egy családhoz vacsorára, főleg vidéken. Iszfahánban sikerül egy taxiban elhagyni a telefonomat, de a taxisofőr másnap utánam hozza a szállodába. A portás szerint azért mert külföldi vagyok, de közben vigyorog. Insallah.
Reggel indulás Shirazba, ami kb. nyolc óra buszozás. A buszpályaudvaron egy kisöreg megkínál kis fehér, gömbölyű kavics kinézetű és állagú valamivel, és mutatja egyem meg. Baromi kemény, savanykás, és sós egyszerre. Lassan rájövök, ez sajt, az öreg közben lelkesen mutogatja, hogy jót tesz az ízületeknek. Szopogatom kb. negyed órát, tovább nem bírom, megy a szemétbe. A busz kb. félúton megáll egy fogadónál a sivatagban, gyors kaja, kisbolt is van, és persze WC, amely itt is elég tiszta, és mint mindenhol, van szappan, kézmosás. Mecsetben jó eséllyel található WC, mecset pedig rengeteg van, ha nem is mindegyik valami nagy épület, de ima szobát a nagy városokban szerintem ötszáz méterenként lehet találni. Pl. minden metró megállóban.
Shiraz a költészet, a zene, a kultúra városa, mely az iszlám középkor egyik legjelentősebb városa volt. Ahogy közeledünk az út menti domboldalakon rengetek kivágott szőlőtőkét látni. Shiraz valaha híres volt finom borairól, de az iszlám forradalom ebben is változást hozott. Állítólag az itteni szőlőtőkékből sikerült kicsempészni vaéamennyit Ausztráliában, így most ott palackoznak igazi shirazi bort. Persze kéz alatt hozzá lehet jutni szinte bármilyen alkoholhoz, sok családban ott állnak az italok otthon a szekrényben. A keresztények gyárthatnak is saját fogyasztásra, de eladniuk tilos. Shiraz szerintem nem olyan látványos és hangulatos mint Iszfahán, de a bazár szerintem a legjobb azok közül amiket láttam, és az Bagh-e Eram kert, az Aramgah-e Shah mauzóleum mindenképp megér egy látogatást. A mauzóleum területére sajnos nem lehet bevinni fényképezőt, sőt a táskákat is le kell adni. De örülhetünk, hogy beengednek, hiszen bemenni elvileg csak muszlimoknak lenne szabad. Nekem sikerült fényképezőgépestül bejutnom a bazáron keresztül, igaz amikor kiszúrták, hogy fotózom, kivezettek. Semmi több. A mecset teljes falfelületet tükörmozaik borítja, apró háromszögekből, amelyek mintákat alkotnak a falon. Ilyen lehet egy gyémánt belülről.
Bagh-e Eram kerttől nem messze egy városi park tele focizó, sétáló emberekkel, és sátrakkal. Van még nyilvános WC, zuhanyzókkal, emberek mennek be elmosni az edényeket, és látok egy embert öltönyben kimászni az egyik sátorból. Sőt, betonból kialakított sátorozó helyeket látni szerte a parkban. Olyan mintha nálunk a Városligetben sátoroznának. Lehet akinek nincs pénze szállodára, annak biztosítanak ilyen szálláslehetőséget???
Következő nap jön a legismertebb látnivaló – Perszepolisz, kb. 70 km. messze Shiraztól az egykori főváros romjai, a perzsa város. Nem messze a bejárattól látni a Perzsa Birodalom alapításának 2500. évfordulója alkalmából rendezett fényűző ünnepségek alkalmából 1971.-ben emelt sátrak vázát. Perszepoliszból nem sok maradt, Nagy Sándor jó munkát végzett, igaz mind a mai napig nem tudni, direkt égette fel, vagy egy fékeveszett részeg buli rosszul sikerült eredménye az egykor királyi székhely pusztulása. A város mögötti hegyekben kialakított síroktól gyönyörű kilátás nyílik egész Perszepoliszra, amelynek hatalmas területét bejárva, és a maradék oszlopokat nézve némi fantáziával el lehet képzelni milyen lehetett fénykorában a királyok lakhelye – pompás, hatalmas, és fényűző.
Innen nem messze érdemes megállni Naqsh-e Rostam sziklafalánál, ahol I.és II. Dareios, valamint Xerxes és I Artaxerxes sírját nézhetjük meg magasan a sziklában kialakítva. Megálló egy út menti étteremben, ahol több külföldi turistacsoport ebédel, majd indulás Yazdba keresztül a sivatagon, de előtte még egy rövid megálló Pasargadéban a birodalomalapító Kűrosz által épített egykori főváros romjainál. Itt Kűrosz monumentális sírja tényleg lenyűgöző látványt nyújt, de ezen kívül csak pár, a pusztában elszórva árválkodó kis rom, vagy inkább azok maradványa, tanúskodik a hajdani főváros nagyságáról. Nyomás tovább Yazdba, ahova késő este érkezünk, az óváros melletti szállásra, pár méterre a Péntek mecsettől. Az itteni óváros egybefüggő, épségben megmaradt, girbegurba sikátorokkal, egy-két szintes vályogházakkal. A sikátorokban barangolva eljutunk a 12 imám jelképes mauzóleumához, Nagy Sándor börtönéhez, láthatunk mecseteket, játszótereket, és helyieket, leginkább fiatalokat. Irán lakosságának kb. 70 % - a harminc év alatti, nem kis probléma munkát adni a sok fiatalnak, és persze a megfelelő szellemi táplálékot biztosítani. Nyugatról a sok minden átjut, sokan néznek műholdas csatornákat, egy családnál ahova meghívtak ebédre Németországból sugárzott, ott élő irániak által működtetett csatornán videoklipeket néztek, ahol a hidzsábnak, vagy csadornak nyoma se volt. Internet kávézok is találhatók, egyes szállásokon wi fi elérés is van, igaz némely oldalakat lekorlátoznak pl index, mno nem jön be, és persze a facebook, de lehet venni a facebook tiltást kerülő programot:)
Este egy használaton kívüli víztározóban egy ősi iráni sport, a „zurkhaneh” edzését nézzük meg. Kör alakú kupolás terem, középen szintén kör alakú mélyedés ahol összegyűlnek a mintás bőrgatyába öltözött sportolók. Átöltözés egy ponyva mögött, a nézők körben ülnek, egy emelvényen bajszos dobos készülődik, az edző az emelvény alatt ülve figyeli növendékeit. Bajszos emberünk rázendít – elkezd dobolni és énekelni, a hangerő belenyom a székbe, a bőrgatyások pedig fa léceken elkezdenek fekvőtámaszozni. Egy idő után váltás – a gatyások körbe állnak, valamelyikük elkezd középen egy lábon pörögni, dobosunk pedig fokozza a ritmust a végsőkig, vagyis amíg a forgó ember bírja, a legkitartóbbakat pedig a többiek megtapsolják. A szellőzés kezdetleges, az emberek izzadnak, a nézők lábai alatti szőnyegeket fene tudja mikor tisztították, így a szagok fokozódnak, de a látvány és a zene feledteti a bukét. Jönnek még különböző méretű fa buzogányok, majd fém láncok emelgetése, baromi nehéz, kipróbáltam, de a dobosnak sem egyszerű, keményen dolgozik kb. egy órán keresztül, megállás nélkül.
Következik ismét Teherán, ahova éjszakai vonattal megyünk. Pályaudvar bejáratánál rendőr ellenőrzi az útlevelet, jegyet, de a fémdetektor ki van kapcsolva. Jön a vonat, beszállás a hatszemélyes fülkékbe – három ágy egymás fölött mindkét oldalon, ahol ott ül egy házaspár pár éves kisgyerekkel. Egy nő és öt pasi, igaz egyik a férje, egy fülkében, ezek szerint vonaton lehet keveredni. Kapunk vizet, matracot, párnát, és két lepedőt. Mondom, mutogatom a feleségnek, ha akarja aludjon lent ott kényelmesebb. Nem, inkább felmászik a legfölső ágyra a kisgyerekkel, meg sem ágyaz, a férje ugyanígy. Korán reggel érkezés, taxival a megyünk a szállásra, a már jól ismert autógumi kereskedő utcában. Az utazás következő szakasza északra vezet, fel égészen Tabrizig, az iráni Kelet - Azerbajdzsán fővárosáig.
Első megálló nem messze a Kaszpi tengertől, egy hegyek között megbúvó kis falu – Masuleh. A legalább ezer éves kis településhez közeledve lépten-nyomon láthatunk az út mellet piknikező helyeket, amelyeket ki is használnak a helyiek. Piknikezésben az irániak világbajnokok lennének, már ha lenne ilyen sportág. Még az autópálya mellet is megállnak, barátok, családok, letelepednek egy szőnyegre, esznek, isznak, vízipipáznak, jól érzik magukat. Délután érkezünk a hegyek közötti völgyben megbújó kis faluba, ahol a meredek hegyoldalban egymás fölé épültek a házak, így egyre följebb sétálva, azok teteje szolgál utcaként. Ha köd van, vagy sötét, vigyázzunk, nincs korlát. A házak közötti keskeny átjárókban kis bazársorok ajándékboltokkal, teázók vízipipázó öregekkel, mindezek varázslatos egyedi hangulatot adnak Masulehnek.
Reggel megint hosszú út vár, indulás Kelet - Azerbajdzsánba, Tabrizba. Észak felé haladva a hegyek itt is megvannak, de az erdőtakaró egybefüggő, nem csak szórványos facsoportokat láthatunk mint délen vízközelben. Ahol nincsenek erdők, ott fűvel borított dombok nyúlnak a magas hegyekig.
Egész napos hosszú utazás után este érkezünk meg, és irány a még iráni mércével is hatalmas – 7 km2 területet elfoglaló, a világörökség részét képző bazár, igazi város a városban. Tabriznak valahogy más a hangulata mint a többi iráni nagyvárosnak ahol jártunk, pedig elsőre ugyanúgy néznek ki az autók, a boltok, házak, de mégis ez itt egy másik Irán.
Kihagyhatatlan látnivaló a várostól kb. egy órányi útra található Kandován – az iráni Kappadókia, ahová reggel indulunk. Igaz az itteni valamivel kisebb, de az emberek itt is mind a mai napig azokban a barlanglakásokban élnek, melyeket a 10-30 méteres sziklakúpokba vájtak. Helyi turisták között is nagyon népszerű ez a kis falu, de az itt lakókat általában meg lehet különböztetni a turistáktól a kis utcákat betöltő emberek között. Ajándékboltok, kebabosok, kis élelmiszerboltok, mind tele emberekkel. A völgy alján kis patak, a parton, sőt a vízben is autók. Van aki nemes egyszerűséggel a patakban mossa le a kocsiját, de az emberek többsége minimalizálja a gyaloglást, és ameddig csak lehet kocsival megy el, majd utána a lehető legkevesebb sétával talál piknikező helyet. A patak túloldalán, a Kandovánnal szembeni dombról kitűnő kilátás nyílik az egész falura. Fotózkodás, kajálás után indulás tovább Takabba a Zargosz hegység dombjai közé.
Útközben még megnézzük a sekély, sós vizű Orumiyeh tavat, Irán legnagyobb tavát. A nyugati parton állítólag még lehet fürdeni, mármint a part mellet rögtön víz van, míg a keleti parton ahol megálltunk az egykori parttól több száz métert kell gyalogolni a kiszáradt tófenéken a vízig. A tó sótartalma 25 %, amivel alig marad el a Holt tenger sótartalmától, és ennek „köszönhetően” hal sem él meg vizében. Az eredetileg sem mély tó vízszintje fokozatosan csökken, és sokan attól félnek, hogy az Orumiyeh-tó is az Aral-tó sorsára jut. Igaz az Aral esetében mintha sikerült volna megállítani a kiszáradás folyamatát, majd kiderül, de hogy itt mi lesz, nem tudom. A látvány tragikus, valaki, valamikor üdülőközpont építésébe kezdett, de ahogy a víz eltűnt, sorsukra maradtak az elhagyatott házikók, sólerakódások, megkeményedett iszap a valamikori tófenéken, semmibe vezető stég.
Késő este érkezünk Takabba, egy kisvárosba a dombok között, ahol már gyakrabban lehet hallani kurd beszédet, mint farszit, és kurd viseletbe öltözött férfiakat látni lépten – nyomon. Takabban egy szálloda van, és itt sikerül először, és utoljára barátságtalan emberrel találkozni Iránban. Mivel késő este érkezünk, a portás már alszik a pult mögött, és miután felvertük hangosan kiabálva, dühösen reagál érkezésünkre. Rögtön telefon a főnöknek, bármit is mondtunk, a portás nem tudott semmit, nem döntött semmiben, kapásból dühös telefon a főnöknek, mik ezek a hülye kérdések, hogy van-e reggeli, hánykor, meg megnéznénk a szobát. Na mindegy, végül is elrendeződött minden, máskülönben mehettünk volna egy erősen lepusztult (másnap szemrevételeztük), „éjszakázó helyre”, szállásnak nem nevezném.
Reggeli a szokásos, finom kenyér (nem a papír kinézetű és állagú, hanem a vastag, magos), tojás, juhsajt, vaj, és természetesen sárgarépalekvár. Mindenhol ezt adják reggelire. Végül is finom, de a tizedik napon jól esne valami más. Gyorskajáldákból vannak a szendvicsezők, ahol hatalmas bagett szerű kenyérbe pakolnak megfűszerezett virslidarabokat vagy gyros szerű húst megsütve, zöldséggel, valamint pizzériák iráni módra, és a kebabosok. Az utóbbiakban ilyen olyan kebab baromi nagy adag rizzsel és két sült paradicsommal. Egy idő után ezek is unalmasak. Lehet persze más kajákat is találni, de ezek az alapok. Ja van még a dizi, amiért mindenki odavan, úgy tűnik ez a perzsa konyhaművészet csúcsa, megkóstoltam, csicseriborsós pörkölt fűszerek nélkül. Összességében, ha eddig nem derült ki, a perzsa konyha nekem nem jött be.
Reggeli után Attila kávét szeretne inni. Közlik, hogy most reggeliző idő van, és a reggelihez tea jár. OK, a reggeli megvolt, most szeretnék egy kávét. De most reggeli..., igen, igen, ok, de létezik kávé? Igen, de.... Végül sikerül.
Indulás Salamon Trónjához, de útközben megállunk a Salamon börtönének nevezett majd 100 m magas vulkán mellet. Gyorsan fel lehet jutni a tetejére, nem is meredek az oldala, kivehetők valami régi falnak a maradványai, de az emelkedő végén már meredek, nagyon durva látvány a függőleges falakkal övezett szédítően mély kráter, amely mind a mai napig büdös, kénes gázokat ereszt a levegőbe. Félelmetes.
Innen pár percnyi buszozásra található a 3.században épült Salamon trónja, ami egy erőd. Kisebb dombtetőn elterül egy kis tó, ezt vette körül valaha az erőd amelyből mára nagyjából csak falak romjai maradtak meg. A bejárati kapu mellet kikövezett csatornában folyik le a víz a vár közepén lévő vulkanikus eredetű krátertóból, a falak romjain túl pedig helyenként hófoltokkal díszített hegyeket látni.
Indulás Takabba egy rövid ebédre, majd a Zagrosz-hegység dombjai közötti Karaftü sziklabarlanghoz utazunk. Hatalmas sziklatömb emelkedik ki a dombok közül, ahol a természetes barlangjáratokat meghosszabbították, megnagyobbították, hogy minél többen, minél komfortosabban elférjenek. A bejárathoz egy hosszú lépcsőn lehet feljutni, majd a kisebb – nagyobb termek között nagyobbrészt kivilágított járatokon lehet közlekedni, hol felegyenesedve, hol kétrét görnyedve. Nagyrészt sikerült bejárni a labirintust, nem túl bonyolult, eltévedni nem egyszerű, de maradt folyosó ahol állt a víz, így az még felfedezésre vár. Takabban benyomunk még egy pizzát, másnap reggel indulás vissza Teheránba, ahol a repülő hajnali indulásáig még elintézzük az utolsó ajándékvásárlásokat, megesszük az utolsó kebabot, majd irány a reptér, és indulás haza.

képek:

https://picasaweb.google.com/bodonpal/Iran

Eljuthatsz ide az Eupolisszal:

http://www.eupolisz.hu/perzsia
Értékeld az élménybeszámolót!
10 (1 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:
daci - 2011.07.04. 09:53

irigyellek:)

kirgizke - 2011.07.02. 09:36

Hali! Teljesen véletlen, de pont kifogtunk egy Turkish akciót: fejenként 90 ezerből megvan a repjegy, bécsi indulással, ankarai átszállással. Jövő tavasszal irány Irán. :-)

tobias - 2011.06.27. 17:23

Turkish, hajnalban érkezik.Budapest - Teherán oda vissza, végi Turkish cca. 170 ezer.

kirgizke - 2011.06.27. 11:01

Köszi a beszámolót Tobias, klassz élmény lehetett. Isztambul és Teherán közt melyik légitársasággal repültetek? A repjegyárakról tudnál infóval szolgálni? Köszi.


Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina