Rejtelmes sziget(Cres)

Horvátország

Ott-tartózkodás ideje: 2018. jún. 01.  - 2018. jún. 15. (14 nap)

0 hozzászólás I 78 látogató olvasta. Rögzítve: 2020. márc. 04. küldd el ismerősödnek
Oszd meg ezt az oldalt!
avatar cobranco Beszámolója

Cimkék: abbazia  balkán  biciklitúra  cobranco  cres  crikvenica  horvát tengerpart  horvátország  kerékpártúra  kvarner-öböladria  losinj  opatija  pag  paklenica  rab  rijeka  senj  sport  túra  velebit  zadar 

Színes útifilm Európa egyik legfelkapottabb tengerparti üdülőhelyéről.
"Főétel": "Napfény,kaland,sport,gasztronómia,csobbanás", hozzá "köret-ként, a hamísítatlan mediterrán hangulatot,"desszert"-ként, a szemkápráztató látványvilágot ajánlom.
A film műfaját tekintve "roadmovie",nagyrészt mozgásban vagyunk,ezért a helyszínek részletes bemutatására nincs lehetőség,elnézést.Cserében igyekszem a hiányt verbálisan,néhol kicsit egyedi kommentárral pótolni.

A tartalomból:
„Cres,a Kvarner régió legvadregényesebb szigete.Vadságát, csak szépsége és kiszámíthatatlansága múlja felül,főleg,ha kalandoraink nem a tervet követik.Úttalan utak,gyönyörű tájak,eltévedés,középkori hangulat,totál szívás kontrasztjai jellemzik a mai napot.De végül a jó elnyeri jutalmát,egy maratoni hosszúságú gasztroblokk és egy fergeteges csobbanás formájában.Az meg,hogy a „semmi kellős közepén” ,utazóink hol fognak aludni,leginkább a végén okozza majd az izgalmakat…”



Útvonal:
Osor-Belej-Hrasta-Grmov-Vrana-tó-Veli Podol-Bartulcici-Lubenice-Mali Podol-Valun-Cres-Vodice-Predoscica-Gorice hágó

Túrabeszámoló:
Az éjszaka eseménytelenül telt, se egy medve, se egy farkas támadás nem volt, ami nem lehet véletlen, mert egy hivatalos kempingben volt a szállás. Estére már a szél is elfáradt némileg, a fenyőfák levelei sem zenéltek. Az épített kemping előnye, hogy reggel nem kell korán kelni, és lóhalálában pakolni, ez meg is látszott a részidőnkön. Szépen komótosan cihelődtünk, majd a sátorból kiráztuk a bekerült gazt és én akkurátusan összetekertem és feltettem a bringára. Cobranco ekkor vette észre, hogy a külső burkát kifelejtettem, s már tekertem is szét. Szóval elment az idő, és még fizetni is kellett. Szerencsére olcsó volt a hely, a két éjszakára 226 HRK-t fizettünk, ami 10 eFt-nak felelt meg. A hely minden sallangtól mentesen jó volt, és jó helyen volt a terveinkhez.

Valamivel 9 előtt indultunk, de a kempingből kigurulva 42 m után – a híd túloldalán - már álltunk is meg, mert a Losinj szigetet Cres-től elválasztó csatorna környékén élénk nyüzsgést tapasztaltunk, mindkét oldalon hajóhadak sorakoztak. Na, gondoltam itt valami múltbeli ütközetet játszanak le újra, de a tömeg oka sokkal prózaibb volt. A csatorna feletti forgóhidat 9-kor nyitják, ekkor van lehetősége a hajóknak átkelni, legközelebb majd délután 5-kor tudnak áthajózni. Az áthajózás látványosra sikeredett, - eltöltöttünk a nézésével 20 percet - utána nekivágtunk a napi terv teljesítésének, ami a következő menü pontokat tartalmazta: a sziget egyetlen főútjának felderítés, majd a Vransko Jezero előtt terep hadművelet, hegyi falu elfoglalás, Cres város bevétele, ételrekvirálás, majd észak felé haladva esti harc-álláspont elfoglalása. Ja, az időjárás, az nem volt olyan pompás, mint előző nap, volt némi felhőzet, de a hőmérséklet teljesen rendben volt. Persze nem a főúton indultunk rögtön, hanem bementünk Osor-ba, majdnem azt írtam az óvárosába, mert az nincs neki, hiszen itt az egész város maga az óváros, ami nagyon ódon hangulatot árasztott. A kis sikátorok, az ősi épületek nagyon hangulatos képet festettek a helységről, de nem időzhettünk soká, mert a napi feladat nem volt kevés, és Cres-ről tudni kell, nem teljesen sík a karakterisztikája.

A város északi pontján csatlakoztunk a főútba – a 100-as útba, csak tudnám melyik a másik 99 (Hofi után szabadon, aki az M7-esről beszélt anno) -, ami azon nyomban 7-8% meredekségű emelkedővel indított. Az út minősége -, mint eddig mindenhol Horvátországban - tökéletes volt, csak a forgalommal nem voltam kibékülve, elég jelentős autó hadak mozogtak, na, ja, csak egy út van. Az emelkedőnek köszönhetően a látvány hamar előállt, hiszen pillanatok alatt 160 m-en jártunk és a tenger betüremkedett a látómezőnkbe. A tengeren kívül, csak az út két oldalán - szakadatlanul - húzódó cserjékkel teliszórt, kősivatag érdemelt említést. Az előbb említett magasságot elérve kezdődött egy kis lejtő, majd újra másztunk, de nem olyan durván, mint eleinte. Érdekes volt az út két oldalán futó – kövekből épített kerítés, és még beljebb is folyamatosan lekerített részeket láttunk, és nem értettük, mit kell ennyire védeni és kitől. Lehet, nem is ez az ok, hanem állatok mozgását megakadályozó építmények azok.

Elég hamar elértük Belej települést és hirtelen megreggeliztünk – az ilyen korai tervezett étkezés olyan ritka, mint a szófukar Cobranco – jól meg kell becsülni. Amíg táplálkoztunk, népes villanybringás csapat futott be és bevették magukat a boltba, valószínűleg bérelt gépek és szervezett túra lehetett. Mi fél óra elteltével, majdnem 11-kor indultunk tovább. Az út dimbes-dombos alakzatot vett fel, a látvány csak a kőkerítésekre és a mediterrán fás-szárú növényeire korlátozódott és mire ezt kezdtük megunni, már kanyarodtunk is le balra, Hrasta előtt az 5137 számú útra. Ez szintén aszfaltos, de keskeny út volt, a minőséget még mindig rendben lévőnek találtuk, de nem sokáig koptattuk, kevesebb, mint 1 km- után újra kanyarodtunk, de most jobbra. Ezt már útnak nem nagyon lehetett útnak mondani, már száma sem volt, de ameddig aszfalt volt a burkolata, addig ez is nagyon jól tekerhető volt. Sajnos kisvártatva elvesztettük a burkolat a kerék alól és először murván, majd egyre kövesebb rázósabb talajon haladtunk. Az egyre melegedő időben – ami egyfelől jó, mégis nyár van – izzadva, bukdácsolva haladtunk az emelkedő úton, amikor Cobranco rikkantott egyet, Pisti megvan a tó. Én hálát adtam az égieknek, hogy végre megtaláltuk a célt, amikor kiderült, hogy ez csak köztes cél és még vagy 10-12 km sziklás út vár majd ránk, de ne szaladjunk ennyire előre. A tónak egy része, tőlünk jobbra, lejjebb látszott, a haladási irányukkal egyező két párhuzamos hegygerinc közé szorulva. Gyalog – egy szinte járhatatlan kősivatagon - közelebb lopakodtunk, és igen, onnan nagyon szépen kirajzolódott a tó, teljesen olyan érzetet keltett, mintha az Alpokban lennénk. Mint Cobranco előadásából megtudtam, a tó érdekességét egy kimondhatatlan szó adja, a kriptodepresszió, jelentsen is ez bármit (a videóból talán kiderül mi ez). A nézelődés után újra botorkálva keltünk át az ördögszántáson, nagyon kellett a lábunk alá figyelni, nehogy sérülés legyen a vége, mert itt ezen az elhagyatott vidéken sok segítségre nem számíthattunk. Végre újra kerékpárra pattantunk, örültünk annak, hogy megúsztuk a gyaloglást, de néhány méter után már kínlódtunk az emelkedő sziklás úton.

Némi zötykölődés után egészen jó aszfalton értük el Grmov települést, ami csak néhány házikóból állt, és nem derült ki hányan lakhatják, mert senkivel nem találkoztunk. A faluban pihiztünk egy keveset, hátha feltűnik valaki, akitől útba igazítást kérhetnénk, de nem volt szerencsénk, így hát elindultunk az egy szem úton. Nem is azt akartuk megkérdezni, hogy merre kell menni, hanem azt, végig lehet-e bringával menni a kiszemelt útvonalon. A faluból kivezető út hirtelen 8-10 % meredek lett, az út mellett behajtani tilos tábla, majd az útra rajzolt, visszafordulásra utasító nyíl, végül angol felirat próbált elriasztani minket a továbbhaladástól, de csak küszködtünk tovább. Aztán elfogyott a két méter széles, hullámos betonút és sziklákon bukdácsoltunk, miközben még mindig futottak az út mellett a 1,5 m magas kőfalak. Fogalmunk sem volt mi vár ránk, éppen erről beszéltünk, vajon végig tudunk-e menni ezen az úton, vagy, ha nagyon durva lesz, tolnunk kell, vagy esetleg vissza kell fordulnunk, ami mondanom se kell nagy időveszteség lett volna. A nagy morfondírozás közben egyszer csak jött szembe két, csomagos túrázó, nem akartunk hinni a szemünknek, hogy ezen a senki által nem járt úton találkozunk velük. Cobranco kifaggatta őket és azt mondták, hogy az út romlani és emelkedni fog, de szerintük mi is át tudunk rajta menni, mondjuk nekik nem volt annyi holmijuk, mint nekünk, de bizakodni kezdtünk. Az út rendkívül változatos volt, hol murvás, hol kézzel rücskösre, hullámosra betonozott, hol kicsit, hol borzasztóan sziklás, mi meg pattogtunk a nyeregben, mint birka-szar a deszkán. A tájból menet közben semmit nem láttam, annyira kellett a földet sasolni, a kormányt rángatni, hogy fent maradjak a bringán. A táj szemügyre vételezése csak megállások alkalmával jött elő, de ilyenkor – főleg a magaslatokról – kifejezetten szép látványban volt részünk. Az utunk a tóval párhuzamosan vezetett, attól nyugatra, de az út és a tó között egy hegygerinc húzódott, ami rálátást nem engedett. Néha lefelé nem mertem nyeregben maradni, hanem inkább toltam, illetve húztam vissza a gépet, nehogy lerohanjon a hegyről. Amikor már azt hittük, hogy nem lehet rosszabb a helyzet, már mindent láttunk, akkor hirtelen – az út teljes szélességét kitöltő 30 m hosszú – habarcsszerű 20 cm mély sár zárta el az utat, amit két oldalról dróthálós kerítés határolt, amiről nem tudtuk, hogy sima kerítés, vagy villanypásztor. Próbáltam áttolni a bringát valahogy, - a mély sár miatt meg sem próbáltam áthajtani rajta, mert a slick első gumim kapaszkodásában nem nagyon bíztam -, viszont a 40 kg tömegű gép egy óvatlan pillanatban elrántotta 67 kg-os- csenevész - testemet. Ennek az lett a következménye, hogy szinte átestem a feldűlő kerékpáron, beleléptem a sárba, utána alig bírtam kirángatni a cipőmet és a biciklit a vendégmarasztaló dagonyából. Nem voltam nagyon vidám, de valahogy átvergődtem a sáron és már mentünk is tovább. A későbbi rázós út azért segített, nem csak a vesekövemnek a távozásban, hanem a kerékpárra ragadt sár lerázásában is. Szerencsére mindennek vége szakad egyszer, így ennek az istentelen útnak is vége lett, és ott álltunk a Lubenice-be vezető aszfaltút mellett. Lubenice egy ősi városka a tenger feletti szikla ormán, ahogy Cobranco mondta ez a szerelmesek városa. A rázatás után kicsit szusszantunk és máris ugrottunk neki a meredek útnak, ami köszönés helyett 10 %-kal nyitott. Hú, abban a melegben, súllyal, nagy küzdelem volt, de csak feljutottunk a faluba, ami egy nyugat felé leszakadó meredély szélén trónolt, ódon házai pompás látványt nyújtottak. A várfalon ülve fantasztikus kilátás nyílott a tengerre és az alattunk, a parton elhelyezkedő Sveti Ivan – fehér fövenyű – strandjára.

Cobranco végigjárta a kis sikátorokat a kamerával, addig én ettem ezt-azt, és vigyáztam a bringákra. Mivel ez egy zsákutca volt, vissza kellett gurulni a rázós út becsatlakozásáig, és onnan már aszfalton tovább a Cres-be vezető útig. A brutálisan meredek úton nagyon élvezetes volt a gurulás, fantasztikus látvánnyal, de az aszfalt keskenysége és a forgalom miatt figyelni kellett, nehogy a kőfalban végezzük. A rázós út becsatlakozása után is maradt valami kis lejtés, de Mali Podol település után újra óriási gurulást csaptunk. A Valun-Cres útba csatlakozhattunk volna be, amikor elértük, de el kellett dönteni merre menjünk. A balra lévő Valun a tengerparton van és végig lejt odáig az út, de onnan vissza kell jönni, ha Cres-be akarunk jutni, márpedig akartunk. Az idő már későre járt, emiatt Valun-t kihagytuk – pedig jól esett volna már egy csobbanás – és a jobbra haladó utat választva, rögtön meg is kezdtük a mászást a szokásos 10 %-os emelkedőn.

Ez a szakasz is eléggé erősre sikeredett, de a sok erőfeszítés meghozta gyümölcsét, csodás kilátás formájában. Felérve a 310 m magas kilátópontra, teljes premier plánban láttuk a Valun öblöt, a Cres-i-öböl felét, és a háttérben magasodó Gorica-t – Cres legmagasabb hegyét – és a távolban Isztria-t. A szájtátomságot követően elindultunk, hogy végre Cres városát is szemügyre vegyük és a tengerben mártózás egyre halványuló élményét felelevenítsük. Az út eleinte még picit emelkedett, majd egy kiadós gurulással tértünk vissza a délelőtt elhagyott 100-as úthoz, ahol balra kanyarodva megkezdtük a bekerítő hadműveletet. Nagyon élvezetes gurulás után értük el a Cres-i öblöt, de a gurulás közben többször is megálltunk nézelődni fotózni. Az egyik kilátópontról szépen kirajzolódott az öböl, a város és a rendezett kikötő, így ez az együttes elnyerte tetszésemet. Az öböl partját a legdélibb pontján értük el, pont a yacht kikötőnél, ahol eleinte hezitáltunk, vajon jó helyre lyukadtunk-e ki, de egy kis kérdezősködés után világossá vált, jobb helyre nem is érkezhettünk volna. Végiggurultunk a kis yachtok, vitorlások, mellett és hirtelen találtunk egy kb. 20 m hosszú strandot, ahol - még hirtelenebbül - az alkalomhoz vetkőztünk és a vízbe vetettük magunkat.

A tengerből nézelődve vettük észre, hogy észak felé, - amerre az Isztria van - borzalmas ronda fekete felhők törnek az ég felé. Na, még az hiányzott volna, hogy estére, amikor táborhelyet kellene keresni a nagy sziklás hegyen, még a zuhanyozást is programba kelljen venni. A strandolás után begurultunk a belvárosi részre, ahol rögtön leszólított egy vendégfogó hölgy, de szerencsére nem legényfogó levessel kínált, hanem hellyel az egyik asztalnál. Cobranco viszont újra hódolhatott kedvenc időtöltésének, ami az összes étterem ártábláinak megnézése volt, és nem is okozott csalódást, egy napi járóföldön belül az összes táp előállító szakintézményt felkereste és jól megjegyezte az árakat, majd fél óra múlva az a döntés született, maradunk az első helynél. Istennek legyen hála, végre volt rozmaringos bárányborda, - ami itt Cres-en helyi specialitásnak számít, - aminek úgy megörültünk, rendeltünk rögtön két adagot. Az ár barátinak nem volt mondható 130 HRK, persze fejenként és ebben még a köret nem volt benne, ami további 28 HRK, plusz a ser (20 HRK), ami nagyon kellett az egész napi izzadás után. Mikor kihozták az ínycsiklandozó, 3 db, ujjnyi vastag, szaftos szeletet, már nem is drágállottuk, mert nagyon rendben volt már előzetesen, látványban, és illatban is. A sült krumpli mellé rendelt ajvár, már csak ráadásként szerepelt az asztalon. Mikor megkóstoltuk, akkor nyilvánvalóvá vált, hogy nem csak az orr nyálkahártya és a szem elégül ki vacsora közben, hanem az ízlelőbimbók is, mert leírhatatlanul jól esett a finom étek, ami nem minden ok nélkül híres itt a szigeten. Mire megettem a felét, Cobranco még csak méregette, videózta, magyarázta mi van a tányéron, ezt utólag sem értem, de mindig ez van, már nem is csodálkoztam, csak azon, hogy már megint nekem kellett videót csinálni, amikor inkább ettem volna a finom húst. Az étterembe 16:50-kor ültünk be és 18:02-kor indultunk tovább, nem lehet ráfogni, hogy kutyafuttában táplálkoztunk volna, bár ebben az időben már Cobranco ár-felfedező útja is benne volt. Degeszre ettük magunkat, nem akaródzott felülni a nyeregbe, de muszáj volt indulni a táborhely miatt, - legalábbis én akkor még ebben a hitben voltam, - de kiderült, először még szétnézünk a város belső részén is, majd bolt keresés a további program. A város belső része, ami az öböl közvetlen közelébe esett, igen kellemes, ősi látványt nyújtott, megérte a ráfordított időt. A kék óratorony alatti kapun közelítettük meg a benti sikátorokat, de ezek oly szűkek voltak a nagy, bumfordi bringákhoz, hogy majdnem beszorultunk némelyikbe. Végül vissza tudtunk vergődni az öbölhöz és innen – mint a kályhától elindulva – próbáltuk a pincérnő utasításait követve, először kivergődni a központból, majd második pontként megtalálni a Plodine bevásárló központot. Keringtünk a kis utcákban, sikátorokban, de nem nagyon tudtuk merre járunk, aztán valahogy tágabb lett a tér, és amikor már azt hittük, hogy a keresett áruház parkolóját látjuk, akkor koppantunk, ugyanis a helyi stadiont sikerült meglelni, aminek nem örültünk, mert nem lehetett kaját, piát vásárolni, és még meccs sem volt. Gyorsan visszafordultunk és újabb útbaigazítás után megtaláltuk a város szélén a boltot, mit boltot, egy óriási bevásárló központot, pont azon út mellett, amerre az esti program szerint mennünk kellett.

A bevásárlás után, 19:08-kor vágtunk neki az útnak, ami jelentős emelkedéssel indult, de nem annyira, mint a délelőtti, kora délutáni utak esetén. Az 5-7 % kitekerhető volt, mászás közben, már 150 m felett kezdett jó kilátás kialakulni a tengerre, és a környező szigetekre. Az utunk két oldalán végig kőkerítés futott, mögöttük lehetetlen sziklás meredek hegyoldalak sejlettek fel, mindenhol nagy kövekkel teleszórva. Meg is állapítottuk, ha ez így marad, akkor nem lesz táborhelyünk, és éjszaka is tekerni kell, bár annyi már nincs hátra a szigetből. Szerencsére a fenyegető felhő feloszlóban volt és már reméltük, hogy megússzuk az égi áldást. Olyan 200 m magasságban az út a keskenyedő sziget keleti oldalára került át, ahonnan fantasztikus kilátás tárult a szemünk elé, bár a fények már nem voltak az igaziak, így fél nyolc után. Az út jó sokáig a látványos oldalon, a meredek hegy oldalában haladt, majd egy nagy „S” kanyar után szép, épített pihenőhelyet találtunk, amin meg is lepődtünk, mivel eddigi utunkon nem sok ilyet láttunk. A mellette elhelyezett tábla feliratából derült ki, hogy itt van az északi szélesség 45 foka, és a horvátok ennek tiszteletére helyezték el a padokat, asztalokat, szemetest a szép kilátással rendelkező helyen. Az útnak ez a része kifejezetten látványos volt, de a látvány sem tudta feledtetni a táborhelyek lehetetlensége miatt kialakult aggódást, viszont nem volt mit tenni, menni kellett. Mentünk, csak mentünk, az út szélessége meg 365 m magasságban megfeleződött, de a kilátás is megcsappant, helyét vad növényzet foglalta el, bár a meredek hegyoldalt azért érzékeltük, ekkor már majdnem fél 9 volt, táborhely lehetőség továbbra is nulla. Lassan elértük Predoscica települést, illetve tőle jóval magasabban haladtunk, de láttuk a lenti sík legelőszerű zöldet – amennyire a leszálló félhomály engedte -, de oda le, nem mehettünk, mert közeli házak, és a kószáló bárányok ezt nem tették lehetővé. Ezen a ponton már aggódtam, mi lesz itt velünk, hiszen már bal oldalról is óriás sziklák szegélyezték az utat. Aztán addig mentünk, amíg megváltozott a hegy karakterisztikája és egy nyeregszerű képződményhez értünk, ahol sokkal lankásabbá szelídebbé vált a hegy, ráadásul egy jó kilátópont is volt ott, így megálltunk. Cobranco elment szétnézni és 5-6 perc után diadalittasan kérdezte: „na mit találtam Pisti?”. Természetesen egy pompás táborhelyet, egy kőkerítéssel körbevett, sík, elég jó talajú helyen, amit a falakon kívül még a cserjék is jól takartak. Még megnéztük a következő napi utunk elejét, mert a szemben lévő hegy oldalában jól láthatóan kanyargott az út. Ez érdekes volt, hiszen a következő napi első etap, Porozina-ba fog vezetni, ahonnan át kell kompolnunk az Isztriai félszigetre, ezért volt fontos a közeli táborhely, hogy időben elérjük a hajót, amivel partra tudunk jutni. Így, hogy végül időben (21:00-kor) meglett a sátorhely, már meg is nyugodtunk elszállt a feszültség és csak a sátorállításra koncentrálhattunk.
Összefoglalásképpen elmondható, hogy ez is egy ütős nap volt, még ha voltak is nehézségek a nehéz terep miatt, de a látnivalók sokasága minden nehézségért kárpótolt.
Értékeld az élménybeszámolót!
0 (0 szavazat)
Lépj be az értékeléshez!
Hozzászólások:

Még senki sem szólt hozzá a témához!

Ahhoz, hogy hozzászólhass válaszd a belépést vagy regisztrálj, ha még nem vagy tagjanik közt!

Az élménybeszámolóhoz tartozó

album

Ajánljuk

még figyelmedbe

Magyar  Română  Slovenčina